Azt mindjárt az elején le kell szögezni, hogy ha jó elnök akart lenni, Obamának 2009-ben nem is volt más lehetősége, mint a konfliktusok vállalása, hiszen egy válságban lévő országot örökölt, ami hosszú ideig tartó, elhibázott neoliberális gazdaságpolitika nyomán, a fékevesztett pénzkapitalizmus példájaként került oda, ahova. Drága és sokak szemében pénzkidobásnak tűnő állami beavatkozással kellett enyhítenie a krízisen, kimentve a gazdaság meghatározó szereplőit (például az autóipart), hogy a pénzügyi válság ne csapjon át irányíthatatlan reálgazdasági válságba. Ezt a célt ugyan elérte, de az elvesztett bizalmat nem sikerült egy csapásra helyreállítania, amit a kilábalás elhúzódása, sebezhetősége azóta is bizonyít. Az állami beavatkozás modelljének alkalmazása ugyanakkor egy másik, szintén örökölt problémát, az államadósság vészterhesen növekedő mértékét tolta előtérbe, s tette ki az elnököt újabb konfliktusoknak. A szélsőségessé vált politikai szembenállás közepette, a választási kampány előtt, 2011 nyarán csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülni az államcsődöt az adósságplafon felemelésével, de ez csak szépségtapasznak bizonyult; tavaly decemberben a megállapodás nyomán az úgynevezett költségvetési szakadék peremére tántorgott az újraválasztott Obama vezette nagyhatalom, amikor bénító megszorítások és adókedvezmények lejárata egyaránt fenyegetett. Az elnök és Amerikája végül – időn túl! – valódi megoldás nélkül három hónapos haladékot kapott, ám alighogy elül a tegnapi beiktatási ünnepség pohárcsengése, újrakezdődik a kőkemény politikai alkudozás Washingtonban azzal a republikánus képviselőházi többséggel, amely aligha érdekelt bármiben, ami Obama politikai örökségének pozitív színezetet adna. Mindez amerikai belügynek tűnhet, de ez csak illúzió. Nem mellékes, hogy az Egyesült Államok gazdasága körüli bizonytalankodás miatt Obama és ellenfelei lépéseinek közvetlen hatása van a globális helyzetre, benne az olyan érzékeny, válságtól sújtott, gyengélkedő szereplőkre is, mint Európa.
A mindenkori amerikai elnök, így Obama teljesítménye azonban távolról sem mérhető le kizárólag a béke dolgain keresztül. Ott van a háborúk ügye is, és ebben a tekintetben, ha lehet, még nehezebb dolga volt és van: konfrontáció külföldön és odahaza, a kongresszusi padsorok között és az állandósult hadviselésben bizony igencsak érdekelt katonai-ipari komplexummal. Akárhogy is forgatjuk, az iraki háború lezárása, az afganisztáni lezárásának kézzelfogható közelségbe hozása bátor és pozitív tett volt, még akkor is, ha a pakisztáni drónháború fokozása, a guantánamói fogolytábor nyitva tartása árnyalja is ezt a képet. Azért, amit elmulasztott valaki, általában nem jár dicséret. Obama viszont megérdemli, amiért a legvadabb, legmilitánsabb nyomásgyakorlás ellenére sem vágott bele egy Irán elleni háborúba, alighanem tízezrek, százezrek életét kímélve meg. Ha az elkövetkező négy évben mindenben kudarcot vall, de ebben az egyben továbbra is állja a sarat, akkor alighanem nem lesz az az életrajzíró, és talán maga a nagybetűs Történelem sem, amely ne könyörülne meg rajta egy pozitív jellemzéssel.
Zord Gábor László
