Emléknapra

Betölti-e neki szánt szerepét a mai nap – február 25. –, amely 2000 óta a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja?

Kell ez az emléknap! Kell, mert még jobban segít megtudnunk, hirdetnünk, min ment keresztül az ország a mögöttünk hagyott keserves-véres huszadik században, amelynek zömében hol hadszíntér, hol a kommunizmus kísérleti terepe volt. Hogyan is írt nyolcévi Gulag után Szolzsenyicin az elvtársakról? „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára ( ).”

Bizony, kell egy kiadós séta a Terror Háza Múzeum sötét folyosóin, hogy beleilleszkedjünk, képet kapjunk a korról, amely megszámlálhatatlan ártatlan áldozatot hagyott maga után. Kell a penészes cella, a vallatószoba látványa, hogy rádöbbenjünk, mennyire mélyek a gyökerek. Csak így láthatunk rá, mire képes a hatalomvágy, milyen hamisságokra. Megértjük, hogy a hosszúra nyúlt, trükkös és szemfényvesztő „rendszerváltás” miért hagyta érintetlenül az előző rend leleményes „reformkommunistáit”, KISZ-titkárait, hogyan formálta őket hirtelen „korszerű, nyugatos demokratává”. Hogyan somfordálhattak vissza a hatalomba, amit jószerivel el sem veszítettek. Kell tudnunk mindről, hiszen velük – gyakran alattvalóikként – sodródunk már több mint két évtizede

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – mondta a néhai miniszterelnök. És végeredményben igaza volt. Hogy most végre a tisztánlátás felé haladunk-e? Biztosan, bár sok a cikcakk. Már azt hinnénk, egyenes az út, aztán váratlanul itt egy alkotmánybírósági határozat: a testület megsemmisíti saját, 2000-ben hozott döntését az önkényuralmi jelképek használatáról. A jogtudósok most úgy vélik, aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, ha megtiltják, hogy bárki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, vörös csillagot, netán sarló-kalapácsos kitűzőt viseljen, ha ahhoz van kedve Ki tud itt eligazodni? Kommunista jelképek újra?

Elképesztő és érthetetlen, bár egy strasbourgi ítélet korábban már kimondta: helytelen az a magyar bírói gyakorlat, amely nem engedélyezi a vörös csillag viselését. (Kártérítésre is kötelezték a magyar államot. Örülhettek az új kommunisták.) Kérdezném a művelt Nyugatot: találkoztak-e már arrafelé élőben a kommunizmussal? Vagy csupán hallomásból, kozmetikázott történetekből ismerik a vörös világ valódi arcát? Talán ha fényképen láttak orosz tankot a Corvin közben, államvédelmis vallatótisztet az Andrássy úti pincében. Mi itt élőben találkoztunk a kommunizmussal. Mit tudnak erről a Lajtán túl? Szinte semmit. Mert odáig sosem jutottak el az elvtársak. (Ausztriából meg viszonylag hamar kivonultak.)

Akár a híd szerepét is betölthetné az áldozatok emléknapja. Mi, akik találkoztunk a kommunizmussal, elmondjuk önöknek, akik nem találkoztak azzal, milyen valójában. Izgalmas történet. Felhívhatná az emléknap a szemellenzős Nyugat figyelmét, mi történt errefelé a vörös önkény évtizedeiben. Kiket vittek Recskre? Miért volt itt kitelepítés, koncepciós per, ötvenhat, megtorlás, diktatúra ? Ha tudnának ezekről odaát, megértenék a jelenünket, kiismernék kommunistáinkat.

Csakhogy közelmúltunk történelmét jó ideje balliberális „moderátorok” segítségével tanulmányozza a határon túli világ. Amerikai Népszavákból, Paul Lendvai „elemzéseiből”, „dokumentumfilmjeiből”, a hatalomból eltanácsolt szabad demokraták sértett írásaiból Sok a kéretlen hírvivő, ők magyarázzák el a magyar históriát. Hát ezt a „berlini falat” kellene végre ledöntenünk! Sokan vallják, hogy a „rendszerváltást” megelőzte egy titkos, hallgatólagos, a nagyhatalmak által szentesített alku, paktum: Magyarországon a volt kommunistákat nem lehet számon kérni, azonkívül az igazságszolgáltatást is a kezükben kell hagyni. Pletykaízű mondatok – de ahogy így körbenézünk, belegondolunk

„Kommunizmus áldozatai? Hol vannak már azok? – hallom a baloldalt. – Lapozni kellene végre, a múltat meg végképp eltörölni.” Hogyisne! Semmit sem kell eltörölni – tisztázni kell a múltat. Az áldozatok még itt vannak – mi vagyunk az áldozatok. Mi is áldozatok vagyunk, nem csak az elhurcolt Kovács Béla, a gyerekemberként felakasztott Mansfeld Péter, a koncepciós perben bitóra küldött Tóth Ilonka meg a többiek. Akiket ismeretlen helyre szállított az éjszaka értük jövő nagy fekete autó. Akiket tárgyalás és ítélet nélkül ütött agyon a párt ökle

A kommunizmus áldozatait láttuk 2006 őszén is véresen, összeverve a pesti utcán az azonosíthatatlan neoávó bakancsai alatt – őróluk se essék szó? Meg azokról sem, akik most újra a hatalomba kéredzkednének új jelszavakkal, új sminkkel, új pártemblémákkal? Hogyan is folytatja Szolzsenyicin? „A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.”

Pilhál György