Akár a híd szerepét is betölthetné az áldozatok emléknapja. Mi, akik találkoztunk a kommunizmussal, elmondjuk önöknek, akik nem találkoztak azzal, milyen valójában. Izgalmas történet. Felhívhatná az emléknap a szemellenzős Nyugat figyelmét, mi történt errefelé a vörös önkény évtizedeiben. Kiket vittek Recskre? Miért volt itt kitelepítés, koncepciós per, ötvenhat, megtorlás, diktatúra ? Ha tudnának ezekről odaát, megértenék a jelenünket, kiismernék kommunistáinkat.
Csakhogy közelmúltunk történelmét jó ideje balliberális „moderátorok” segítségével tanulmányozza a határon túli világ. Amerikai Népszavákból, Paul Lendvai „elemzéseiből”, „dokumentumfilmjeiből”, a hatalomból eltanácsolt szabad demokraták sértett írásaiból Sok a kéretlen hírvivő, ők magyarázzák el a magyar históriát. Hát ezt a „berlini falat” kellene végre ledöntenünk! Sokan vallják, hogy a „rendszerváltást” megelőzte egy titkos, hallgatólagos, a nagyhatalmak által szentesített alku, paktum: Magyarországon a volt kommunistákat nem lehet számon kérni, azonkívül az igazságszolgáltatást is a kezükben kell hagyni. Pletykaízű mondatok – de ahogy így körbenézünk, belegondolunk
„Kommunizmus áldozatai? Hol vannak már azok? – hallom a baloldalt. – Lapozni kellene végre, a múltat meg végképp eltörölni.” Hogyisne! Semmit sem kell eltörölni – tisztázni kell a múltat. Az áldozatok még itt vannak – mi vagyunk az áldozatok. Mi is áldozatok vagyunk, nem csak az elhurcolt Kovács Béla, a gyerekemberként felakasztott Mansfeld Péter, a koncepciós perben bitóra küldött Tóth Ilonka meg a többiek. Akiket ismeretlen helyre szállított az éjszaka értük jövő nagy fekete autó. Akiket tárgyalás és ítélet nélkül ütött agyon a párt ökle
