Azért nincs, mert a tévészékház ostroma, az utcai embervadászatok és az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulóján történtek semmilyen összefüggésben nem adnak okot vidámságra. Nagy László és Csorba Attila nem kapja vissza a gumilövedékkel kilőtt szeme világát, a maradandó testi és lelki sérüléseket szerző tüntetők, járókelők és rendőrök nem gyógyulnak meg, s a Blaha sörözőnél hátba lőtt vak fiú sem lesz boldogabb a hírtől. Már csak azért sem, mert az ügyészség vádirata alapján immár biztos, hogy több száz, rendőrök által elkövetett bűncselekmény örökre megtorlatlanul marad. (Legfeljebb az isteni ítélőszék előtt számolnak majd el vele az érintettek.) A terrorcselekmény miatt Gyurcsány Ferenc ellen tett feljelentésből sem lett semmi, ebben megszüntették a nyomozást. Bár a volt kormányfő maga ismerte el egy korabeli nyilatkozatában, hogy a tévészékház ostromakor telefonon kérte (utasította) a rendőri vezetést az épület megvédésére, s ebből okkal feltételezheti bárki, hogy pár hét múlva, a nemzeti ünnepen is ugyanígy ukázokat osztogatott, s így kulcsszerepe lehetett a fékevesztett állami terrorban – az ügyészség ezt nem látta megalapozottnak.
Mondom, nincs ok a hurráhangulatra, mégis, ez a vádirat jóval több annál, mint amit ennyi idő távlatában remélni mertünk. Akárhogyan is, de a vádlottak padjára került a 2006. őszi rendőrterror „reklámarca”, a cinizmus élő szobra, Gergényi Péter, aki az azonosítók hiányát képes volt azzal magyarázni, hogy azok leestek. Ma már tudjuk, parancsnoki utasításra „estek le”. A később kitüntetett, balliberális oldalon körülajnározott volt budapesti főkapitánynak azonban nem emiatt kell felelnie, hanem mert a tévéostrom idején katasztrofális utasításokat adott – de leginkább nem adott semmit. Ha az ő szakértelmén múlik, több rendőr meghalt volna. Emlékezzünk csak a „merő véletlenségből” őrizetlenül hagyott fegyverekre, a pajzs és sisak nélküli pécsi irodistákra, akiknek a tévé bejáratát kellett védeniük, vagy a szomszédos utcában állig fölfegyverkezve várakozó, be nem vetett rohamrendőrökre. Hogy mindez csupán Gergényiék dilettantizmusának a gyümölcse volt, netán egy sanda forgatókönyv része, nem tudjuk. Félő, soha nem is tudjuk meg.
