Ráadásul meglehetősen álszent érveket hallunk e szimbólumok használatának engedélyezése mellett. Jogvédő célzattal, úgymond a véleményszabadság nevében eszerint bárki hordhat vagy népszerűsíthet vörös csillagot, náci vagy nyilas jelképet. Mindezt egy olyan országban, ahol mind a nyilas- és a horogkeresztnek, mind a vörös csillagnak – százezrek érintettsége okán – rendkívül erős negatív kisugárzása van. Nem azért, mert mi olyan fejlett, magasrendűen gondolkodó egyének közössége volnánk: egyszer talán még lehetünk, de ez ma még csak cél és kívánalom. Nem, azt nem állíthatjuk, hogy mindannyiunkat mindkét jelképtől egyformán rossz érzés fog el, ha az utcán vörös csillagos, Lenin-fejes pólóban feszítenek előttünk, vagy éppen nyilaskeresztes jelvény villan egy kabáthajtókán. Nem, az igazság ennél földhözragadtabb: az esetek többségében ki ettől, ki attól rettegett. Ő vagy a felmenői. S csak kevesen vannak – de vannak! –, akiknek mindkettőtől rettegniük kellett.
Nem az a cél, hogy mindenkiben tudatosodjék: mindkét jelkép visszataszító, mert hullahegyek vannak mögötte? Az Alkotmánybíróságnak tizenhárom éve még nyilvánvaló volt, hogy mindkét totalitárius rendszert elítéljük, és nem engedjük semmilyen módon népszerűsíteni. Mi változott azóta?
Az efféle döntések nem segítik azt a törekvést, hogy a felnövekvő generációk még véletlenül se, tájékozottságuk hiányosságai miatt se kívánják vissza egyik totalitárius államrendszert sem. Nem olyan régen egy magát nyilván megváltó forradalmárnak képzelő ifjú, sokakban viszolygást keltve, Lenin-sapkában és bőrdzsekiben nyilatkozott az egyetemisták teremfoglalási jogairól a híradóban. Gondolom, látta valamelyik Zsivágó filmet, és megtetszett neki a Trockijról mintázott, páncélvonaton közlekedő, maga után halált halál után hagyó főhős. Nem örülök annak, hogy ennek a tudatlan vagy manipulált tudatú diáknak a Lenin-sapkáján áprilistól már viríthat a vörös csillag! Az a vörös csillag, amely a milliókat fagyhalálra, végelgyengülésre ítélt kolimai láger kapuján is ott díszelgett. Nem örülök annak sem, hogy a vörös csillag viselésének, népszerűsítésének legalizálása nyilvánvalóan maga után fogja vonni a másik szélsőség, a nyilasokkal szimpatizáló, szűk, ám annál agresszívabb réteg aktivizálódását. Jönnek újra a Bácsfi Diánák, most már be is öltözhetnek jelvénnyel, kart lendítenek, s Magyarországon megint ott lesz a bélyeg, amelyhez az égvilágon semmi közünk!
Hol van az a politikai boszorkánykonyha, ahol egyre mérgezőbb ételeket főznek nekünk? Még egy év van a választásokig, de már sistereg a levegő a kétoldali gyűlölködéstől. Emberi jogok? Ezekhez a jelképekhez? És az áldozatok jogai? Akiket meghurcoltak, halálra dolgoztattak a vörös vagy a barna koncentrációs táborokban? Miféle jog az, amely más, sokat szenvedett emberek érzékenységét legalizáltan sértheti? S ha holnap valakinek eszébe jut sokszorosítani a Mein Kampfot, akkor Alkotmánybíróságunk majd bólogat, hogy csak nyugodtan, hadd olvasgassanak a fiatalok?
Sokkal többet tudunk a náci és fasiszta rémtettekről, mint a kommunista bűnökről. Ne feledjük: 1945 óta lehet beszélni arról, mi történt a hitleri koncentrációs táborokban, a foglyok szabaddá tétele óta ítélheti el őket minden ép értékítéletű ember. De a kommunizmus bűneiről – nyugaton nem, de nálunk igen! – több mint fél évszázadon át iszonyú hallgatás volt.
Csak nem ez az oka annak, hogy némelyek ártalmatlan jelképnek tartják a vörös csillagot?
Körmendy Zsuzsanna