Való igaz, a kormányt pártoló honpolgároknak nem sok örömük fakadt az AB legutóbbi döntései nyomán, ám azt nem az óvatosság mondatja velem, hogy ennek ellenére se keressünk holmi ellenzékiséget, pártos vagy ideológiai befolyást az ítéletek hátterében. Ellenben afféle kósza benyomásom támadt, hogy presztízsszempontok zavarják meg a bírák tárgyilagosságát. Kézenfekvő feltételezés lenne, hogy az AB a függetlenségét szeretné a törvényhozók magabiztosságát megtépázó állásfoglalásaival bizonygatni, de valóban független szellemiség és lelkület nem érzi szükségét saját önállósága folytonos propagálásának. Inkább azt a törekvést vélem felfedezni, hogy az AB kizárólagos kompetenciájának tartja, hogy eldönthesse, melyik határozatához melyik alkotmányt tartja mérvadónak. Egyáltalán, senki ne vitassa el a jogát, hogy a régi alkotmányt is érvényesnek tekintse, és ha érdeke úgy kívánja, az új alaptörvényt figyelmen kívül hagyja.
Ilyen felvezetés után talán nem lepődik meg a tisztelt olvasó, hogy ezúttal a feltétlen elismerés hangján kívánok szólni az AB legújabb, a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvénnyel kapcsolatos döntéséről. Nem semmisítette meg az egész törvényt, csak a gyenge pontokra mutatott rá, s küldte vissza a parlamentnek, gondolják újra s reparálják meg azokat. Az Alkotmánybíróság elismerte: az államnak joga van ahhoz, hogy meghatározza és eldöntse, milyen szervezeteket ismer el s támogat egyházként. Ez volt a törvény legkényesebb része, hiszen a valódi vallási közösségek szabadsága érdekében korlátozta az elvi vallásszabadságot. Ám ezért volt szükség az egész törvényre. A parttalan szabadság lehetőségeivel visszaélve százszámra alakulhattak magukat egyháznak nevező, gyakorta veszedelmes szerveződések, amelyek többnyire tisztázatlan célból igényelték az állami regisztrációt és legitimációt. A januárban lebukott, milliárdos áfacsalással vádolt színesfém-kereskedő maffia is egyházalapításon szorgoskodott, aligha a szegények támogatását és az elesettek gyámolítását tervezte. Az AB nem kifogásolta az egyházként való elismerésre és nyilvántartásba vételre vonatkozó szabályokat – ezek közül a legfontosabb: az adott felekezet legalább százéves nemzetközi vagy húszéves hazai múlttal rendelkezzék –, de követelményként szabta az ez irányú döntések indoklását és a jogorvoslati lehetőségek megteremtését.
Az igazi változást az jelenti, hogy az AB nem találta helyénvalónak azt a gyakorlatot, miszerint a parlament dönt egyes szervezetek egyházként való elismeréséről. Az alkotmánybírák úgy vélik: nem egyeztethető össze az alaptörvénnyel, hogy jogi mérlegelést kívánó alapjogi természetű ügyeket elvonjanak a független bíróságtól, és a döntést a politikai karakterű Országgyűlésre bízzák. Az ilyen eljárás ugyanis politikai jellegű állásfoglalásokhoz vezethet. Miként már vezetett is, tehetjük hozzá, hiszen az Iványi Gábor irányította közösség nyilvánvalóan politikai okból nem kapta meg az egyházi státust. Ugyanakkor a legkevésbé sem vagyok meggyőződve arról, hogy a független bíróság minden szempontból kifogástalan döntéseket hozna az egyházak elismerése tárgyában. A bíróságok a formai kritériumokat szokták vizsgálni, tartalmi kérdésekre kevésbé figyelnek, bár nem is várható tőlük, hogy értsenek hozzá. (A parlamenti képviselők többsége sem ért hozzá, igaz, máshoz sem.)
Nyilvánvaló, hogy az egyházak elismeréséről szóló döntést egy független tudományos grémiumra kellene bízni. Olyan meg állítólag nincs.
(Ugró Miklós)
