A nemzetgazdasági minisztert démonizálók utolsó reménysége, a forint árfolyamzuhanása is elmaradt. Fricska, hogy még erősödött is, pedig milyen vészforgatókönyvekkel ijesztgettek! Kiderült tehát, hogy a tárcavezető teljesítményét ma már egészen másképp ítélik meg a mértékadó közgazdasági körök. Nem, az MSZP ördögplakátjai helyett sokkal fontosabbnak bizonyult az a tény, hogy az államháztartás hiánya évek óta három százalék alatt van, így az ország végre kikerülhet az ellene folyó túlzottdeficit-eljárás alól.
Akik tehát eddig minden követ megmozgattak, hogy apokaliptikus képet fessenek az új jegybankelnök eljöveteléről, most hadd búsongjanak, itt a hétvége, kipihenik majd ezt a megrázkódtatást is. Sőt, Simor András, a jegybank most távozó „független” elnöke is megkönnyebbülhet: végre nyugodtan részt vehet az SZDSZ közeli balliberális rendezvényeken (már hétfőn tiszteletét is teszi egy ilyenen), és mostantól nem kell kínosan feszengenie, ha a szocialista Braun Róbertről, Gyurcsány Ferenc volt stratégiai főtanácsadójáról faggatják. Szép lassan minden a helyére kerül.
Eddig a Nemzetközi Valutaalapnak nyújtott széles körű szolgáltatást a magyar központi bank (túl széleset is), és akár a magyar törvényeket is felülírva fejezte ki lojalitását a nemzetközi szervezetek felé. Mostantól más lesz a helyzet.
A jegybank a magyar lakossághoz és a nemzetgazdasághoz lesz lojális, nem tőlük lesz független. Hosszú évek óta először nyílik lehetőség arra, hogy az MNB a kereskedelmi bankok érdekei elé sorolja a magyar gazdaság szempontjait.
Míg Simor András az elmúlt hatéves munkálkodásának egyik legnagyobb eredményeként az IMF–EU óriáshitel-szerződés megkötését említette, csak remélhetjük, hogy a jövőben ennél fényesebb sikerek is ránk köszönthetnek. Az új jegybanki vezetésnek csak egy szempontból lesz könnyű dolga: az eddigi vezetés nívóját nem lesz nehéz felülmúlnia.
Ugyanakkor az MNB tavaly 40 milliárd forintos veszteséget, idén és jövőre előreláthatólag 380 milliárd forintos (!) veszteséget termel az eddig megkötött tranzakciók nyomán. A bank aranykészleteinek zömét pedig már Surányi György elnöksége alatt eladták. Innen kell tehát most indulni, ez a startvonal.
A feladat, hogy a monetáris politika összes lehetséges eszközével ezeket az óriási veszteségeket valamiképp minimalizálják. Mert az nem járja, hogy az egyik oldalon minden forint állami kiadást megnézünk, a másik oldalon pedig számolatlanul ömlik ki a pénz az állami tulajdonú jegybankból. Nem lehet tovább önteni a pénzt a lyukas hordóba. Európa fejlettebb országaiban a központi bankok már évek óta új kottából játszanak, nálunk pedig minden megrekedt az „inflációs célkövetés” szintjén. Be kell látni, nem sikerült, és nem is szabad tovább erőltetni.
A magas alapkamatokkal csak a gazdaságnak ártottak – az infláció szinte meg sem rezzent, a bankok pedig nagyon jól jártak. Milyen érdekes, hogy amikor a polgári kabinet delegáltjainak szavazataival elkezdődött a kamatcsökkentés, az infláció is mérséklődött! Meg kell érteni: a válság előtti időknek vége, ezek az évek már soha nem térnek vissza. Ezért a gazdaságélénkítést szem előtt tartó, a magyar viszonylatokhoz alkalmazkodó, az eddiginél jóval rugalmasabb, és a más országokban jól működő, új jegybanki politikával lehet csak előrelépni.
Szabó Anna
