Ismerjük el: egy befektető részéről, ha a befektetett tőke valamilyen oknál fogva nem termel profitot, se extrát, se semmilyent, a racionális döntés az, hogyha menekülőre veszi a figurát. A kapitalizmusban a pénzügyi, avagy az úgynevezett szakmai befektető a haszonra hajt, a piacgazdaságban az energiaszolgáltatókat sem tekinthetjük jótékonysági intézménynek, 0 százalékos haszonért dolgozó nonprofit szervezetnek vagy akár az átmeneti veszteséget elviselő, szociális célú közös vállalatnak. Lett volna erre lehetőségünk, még mielőtt a baloldalinak mondott Horn-kormány a kilencvenes évek derekán úgy nem döntött, hogy eladja az energiaszolgáltató vállalataink többségi tulajdonjogát nyugat-európai állami tulajdonú áramszolgáltatóknak, illetve az öt gázszolgáltató céget többnyire nyugat-európai önkormányzati tulajdonú gázszolgáltató vállalatoknak.
A villamosenergia-szolgáltató társaságok 75 százalékáért potom négyszázmilliárd forintot, az öt gázszolgáltató többségi tulajdonjogáért pedig összesen 47 milliárdot kapott a magyar állam. A szent cél a liberalizáció volt, a verseny megteremtése, amelynek köszönhetően majd a szolgáltatók áraikkal versengenek a fogyasztókért. Némi zavart azért már akkor is okozott a fejekben, hogy ha az állami monopólium megszüntetése a cél meg a verseny, akkor miért is kellett a szerződésben rögzíteni a garantált nyolcszázalékos tőkearányos nyereséget. Aztán a valóságban megtapasztalhattuk, hogy az állami monopóliumok helyébe sokkal nagyobb és sokkal hatékonyabb érdekérvényesítő képességgel rendelkező nemzetközi monopóliumok léptek. Akkoriban azzal is indokolták a népnek a privatizációt, hogy a bevételre az államadósságunk csökkentése érdekében van igen nagy szükségünk.
Csakhogy ha utólag vizsgáljuk meg a nagy üzletet, hogy a felek közül ki hogy járt, könnyű belátni, hogy a magyar állam és a magyar energiafogyasztók nagyon rosszul jártak.
Az állam lényegében igen magas kamatra kapott pénzt az adóssága csökkentéséhez, ráadásul idegen tulajdonba került a nemzetbiztonsági szempontból is fontos energiaszolgáltató ágazat. A tőkebefektetők extraprofitját megfizető lakosság pedig rettenetesen rosszul járt, sőt sok szolgáltató területén egyenesen kiszolgáltatott helyzetbe került, tekintve, hogy a fogyasztóvédelem intézményei nálunk még gyerekcipőben járnak érdekérvényesíteni.
A száraz tények makacsul jelzik az igazságot: 1995 és 2011 között a villamosenergia-szektorban működő legnagyobb cégek adózott eredménye, vagyis a nyeresége 771 milliárd forint volt, a földgázszolgáltatók pedig 267 milliárd forint hasznot értek el ugyanezen idő alatt. Vagyis bőségesen megtérült a beruházás a kreatív könyvelésben rejlő lehetőségek nélkül is.
Mint kés a vajban, úgy ment át a baloldali kormányok idején a szolgáltatók energiaár-emelésre vonatkozó összehangolt javaslata. 2002 és 2010 között a villamos energia ára a kétszeresére, a földgázé pedig a háromszorosára emelkedett, erre a brutális áremelkedésre racionális magyarázatot nem nagyon lehet találni. Mindezek után zsarolásként, avagy hadüzenetként is értékelhető, ha igaz a hír, hogy az energiaszolgáltatók azzal fenyegetőznek, hogy kivonulnak a magyar piacról. Még akkor is így van, ha a törvény nem teszi lehetővé, hogy összehangoltan elzárják a gázcsapot vagy ne adjanak áramot.
(Torkos Matild)
