Először arra derült fény, hogy a múlt hónapban újabb történelmi mélypontra csökkent az infláció. Ráadásul nem csak egy kis időre: abban is reménykedni lehet, hogy komolyabban idén már nem növekednek az árak. Tény, hogy 1,7 százalékos pénzromlásra az elmúlt két évtized piacgazdasági viszonyai között nem volt példa. Legfeljebb az irigyelt Nyugaton, amelyre oly sokszor mutogattunk: ott bezzeg megtartja a valuta az értékét.
Most viszont Nyugaton mutogathatnának ránk, ha nem írna mindent felül a nemzetközi cégek magyarországi sérelmeire visszavezethető uniós politika. A gazdasági növekedés tegnap közölt, idei első negyedévre vonatkozó adatai például üzenetértékűek lehetnének Brüsszel számára. Míg a tavalyi év utolsó három hónapjához képest az eurózónában mínusz 0,2 százalékos, a 27 uniós tagállamban együttvéve pedig mínusz 0,1 százalékos visszaesést mutatott a GDP, addig nálunk határozott kilábalásról beszélhetünk. A plusz 0,7 százalékos adat láttán leeshetett az álla azoknak az elemzőknek, akik még mindig a mínusz tartományban látták volna a magyar gazdaságot. S való igaz: bár voltak már olyan adatok, amelyek a remény apró jeleit hordozták magukban, de hogy ekkora legyen a meglódulás, az igazi meglepetésnek számít. S ez nem csak a kincstári optimizmus olvasatában van így. A japán Nomura befektetési bank szakértői például – akik nemrégiben még hazánk összeomlásáról jövendöltek – tegnap üdvözölték a magyar fejleményeket. Van is miért, csak körül kell nézni a kontinensen. Európa motorja, a német gazdaság a 0,1 százalékos plusszal a lefulladás határán áll. Az uniós tengely másik fele, Párizs mínusz 0,2 százalékkal dicsekedhet. Mi az első negyedévi ranglistán bronzérmesek lettünk. Előttünk csak a balti államok pörögnek.
Persze az is igaz, hogy ez a sok szám addig nem érdekli különösebben az embereket, amíg nem érzik meg a saját bőrükön is a kisebb infláció vagy a nagyobb növekedés jótékony hatásait. A változásnak nemcsak a statisztikákban kell megmutatkoznia, hanem a mindennapokban is. S bár még törékeny a helyzet, abban is reménykedni lehet, hogy a jelenlegi adatok idővel jobb életet jelentenek. Ne felejtsük el, hogy a pénzromlás lelassulásának egyik fő oka a rezsicsökkentés, ami már eleve mindenkinek kevesebb havi fizetnivalót jelent. Járulékos hatása pedig az, hogy az alacsony infláció révén a jövedelmekből idővel többet vásárolhatunk. A növekedés remélhetőleg több munkahelyet is jelent majd, és még stabilabb költségvetést – a büdzsé növekvő bevételei, valamint az államadósság gyorsabb csökkenése miatt.
Egyszóval gazdasági fordulatot, mégpedig anélkül, hogy a nemzetközi nyomásnak engedve vissza kellett volna térnünk az egyoldalúan tőkepárti útra, levéve a multik válláról az adóterheket. Ebből a politikából sohasem lesz növekedés – sikoltozták a magyar út ellenzői, s lám, mégis lett. Eközben keleti szomszédunk, Románia kormánya – amelyik az IMF kiszolgálásában látta a megoldást – most védőhálóért könyörög a nemzetközi szervezetnél, és sorra buknak el a valutaalapnál az állampolgárok terheinek lazítására törekvő bukaresti kísérletek. Érdemes ezt összehasonlítani a mi jelenlegi kilátásainkkal, és feltenni a költői kérdést: melyik modell lesz a sikeresebb?
