A svéd beteg

Aki csak kicsit is ismeri, és esetleg szereti Svédországot, azt szíven üthették az elmúlt héten onnan érkező hírek, amelyek a halálesettel végződött rendőrségi intézkedés nyomán kipattant zavargásokról szóltak.

Szíven üthették, de meglepni nem lephették meg, mert azok a veszélyes folyamatok, amelyek Európa „fejlettebbik” felén meghatározókká váltak az elmúlt két évtizedben, a mi kelet-közép-európai perspektívánkból szaglászva sohasem maradhattak rejtve. Úgy gondolom, e veszélyekre nekünk érzékenyebb az orrunk.

A szélsőséges liberalizmus térnyerése, a hosszú ideje a fogyasztás egyedül üdvözítő mámorában élő társadalmak individuumainak önzése, a multik profitéhsége, a koherens stratégiai látásmód hiánya és az alapító atyák európai gondolatának eltorzulása, az államférfiak kiveszése együtt vezetett a mai helyzethez, ami most Nyugat- vagy Észak-Európa több országában, különösen a nagyvárosi környezetben akuttá válik a szemünk láttára. Mint egy komoly, de hosszan lappangó betegség tünetegyüttese, úgy emelik fel rusnya fejüket ezek a szörnyek. Helytől, időtől függően más-más formában, mégis egy tőről fakadva. És ami a legfontosabb: azok az intézmények, személyek, amelyektől-akiktől az érintett országok még többséget alkotó, egyelőre csendben tűrő vagy bódultan cselekvésképtelen lakossága a megoldást várhatná, nemhogy enyhítené a bajokat, hanem hataloméhségében, tettetett elitizmusában és valós középszerűségében csak súlyosbítja azokat.

Svédország példája azért is fájdalmas, mert ez az ország tökéletes példája volt annak, hogy mit érhet el egy európai demokrácia, ha egyszerre kapitalista és szocialista is. Ahány svéddel beszélek, ahány összefoglaló munkát, cikket olvasok az ő háború utáni történelmükről, ahány kirándulást teszek hozzájuk, mindannyiszor kiviláglik az az egyéni megközelítés, amellyel az angolszász laissez-faire modell és a „létező szocializmus” között majdnem félúton sikerrel felépítették országukat európai gazdasági és katonailag semleges középhatalommá. Kecsegtető jóléti mutatók és nagy létbiztonság jellemezte ezt az országot, még ha a szociáldemokraták hosszas vezetése alatt működő állam domináns szerepe miatt – nyugatabbról szemlélve – voltak is olyanok, akik megkérdőjelezték valóban demokratikus voltát. De így vagy úgy, Svédországot egyaránt csodálta Kelet és Nyugat, nem ok nélkül. Talán azért, mert a svédeknek láthatóan sikerült, amire mindenki áhítozott, kijavítani az ideológiailag szemben álló világrendszerek hibáit.

Persze semmi sem tart örökké. Svédországban is győzött a hidegháborút követő, vége a történelemnek hangulat; a svédek részben feladták semlegességi politikájukat, és 1995-ben beléptek az Európai Unióba. A bevándorlás szerkezete és volumene is megváltozott, míg korábban a ország sikerrel emésztette meg – divatos szóval: integrálta – a beáramlást, addig ma túlcsordul. Ez a túlcsorduló „felesleg” az, amely más tényezőkkel és szereplőkkel keveredve aztán tehetetlen és tudatlan dühében, a szélsőségességtől sebezhetően csak randalírozni tud, ahogy tette Stockholm utcáin az elmúlt héten.

A Svédországban történtek azért fontosak, mert ha náluk is előjönnek a szimptómák, akkor aztán kétség sem férhet ahhoz, hogy baj van Európában. A bajban pedig kilábalási stratégiára és vezetőkre van szükség, de először is arra, hogy néven legyenek nevezve a dolgok. A multikulti megbukott Európában. Nem bevándorlókra van szükség, hanem mindenhol céltudatos helyi demográfiai politikára, amely nem létezhet szilárd értékháttér, így a hagyományos család mint eszme primátusának helyreállítsa nélkül.

Ami pedig a liberális megmondóembereket illeti, hagyni kell őket, hadd higgyék csak el, hogy a globalizált szép új világ vajúdásáról van szó, amikor felcsapnak a lángok.

(Zord Gábor László)