Bevakolt szentképek

Több százezer ember akármiért nem mozdul meg. Franciaországban ennek a hatalmas, tüntető tömegnek nagyon határozott véleménye van egy több évezredes együttélési formáról.

Társadalmi rendszerek építőköve. Létezett a zsidóknál, a görögöknél, a népvándorlás kori törzseknél, létezett a feudalizmusban és a kapitalizmusban, sőt, a szocializmus sem tudott meglenni nélküle. Létezik minden földrészen, ilyen vagy olyan formában – monogámiában vagy többnejűségben – minden kultúrában. A lexikon szerint a család „azoknak az embereknek társadalmilag elismert csoportja, akiknek egymáshoz való viszonya vérségi vagy házassági kapcsolaton alapszik”. Az élet nem mindig vesz tudomást a definíciókról, ezért ha férfi és nő házasságlevél nélkül együtt élnek, s gyermekeiket közösen nevelik, környezetük őket is családnak tartja, amint a gyermeküket egyedül nevelő szülőket is.

Nem tartja azonban családnak a köztudat a homoszexuális párokat, házassági kapcsolatukat hiába engedélyezte a francia törvényhozás. Fontos tudnunk: aki nem fogadja el a homoszexuális párok jogát a házassághoz és a gyerekneveléshez, az nem magát a homoszexualitást ítéli el. Több százezer francia azért nem vonulna utcára, hogy kifejezze: mélyen elítéli Csajkovszkijt, Szvjatoszlav Richtert, Oscar Wilde-ot. Mert nem is ítéli el. Azért tüntettek, mert sérelmesnek tartják emberi jogi szempontból, hogy egy férfi és egy nő együttlétéből született gyermek fejlődése irányultsága attól a pártól függ, amelynek az esetek többségében egyik tagja sem szülő, felelősségérzetük pedig kérdéses. A franciák nem azért tüntetnek, mert meg akarnák határozni, ki milyen kéjforrást részesítsen előnyben önmagának. Ez magánügy. De a jövendő generáció reproduktív képességének beszűkítése már nem magánügy.

A gyerek nem élvezeti cikk. Örömök forrása, de nem úgy, ahogyan férfi a nőnek, nő a férfinak, férfi a férfinak, nő a nőnek lehet. A gyerek a szülőnek hol öröm-, hol lemondásforrás. A kaukázusi krétakör híres példázata (két asszony közül az az igazi anya, aki, ha már fájdalmat okoz, inkább elengedi gyermeke kezét) arról is szól, hogy egy gyermek épsége mindennél előbbre való. Mert a gyermek egy kicsit a szülőé, egy kicsit a társadalomé és nagyon a jövőé. S ettől elvonatkoztatni nem lehet, nem szabad.

A hírek szemérmesen csak az örökbefogadási jogról beszélnek, de itt valójában a neveléshez, a gondozáshoz és példaadáshoz való jogról van szó. A gyermek mindig kiszolgáltatott. Természetesen nemcsak a homoszexuális örökbe fogadó szülőknek, hanem a drogos anyának, az alkoholista apának is. A közfelfogás szerint a társadalomnak kötelessége lenne kiiktatni, nem pedig pártfogolni a nem követendő példák közül legalább azt, ami kiküszöbölhető. Különös, hogy az emberjogi aktivisták, akik az egynemű párok házassági és gyereknevelési jogaiért harcolnak, egyáltalán nem gondolják végig a gyerekek jogait. Hogy nekik is joguk van a családban éléshez. S mivel a rettenthetetlen emberjogi harcosok ezt nem merték megtagadni a gyermekektől, kitalálták, hogy meg kell változtatni, parttalanná tenni a család fogalmát, kiterjeszteni a házasság intézményét. Mindegy is már, mire; a lényeg, hogy elveszítse eredeti jelentését, és ezzel jelentőségét. Ezért kellett törvénybe iktatni a homoszexuálisok házasodási jogait.

A több százezer párizsi tüntető végiggondolta azt, amihez a jogvédők lusta agyúaknak bizonyultak. Nem azért tüntetnek, mintha bele akarnának szólni, ki hogyan keresse a boldogságot. Nem azért, mert meg akarnák határozni a másik ember érzéki vágyainak egyedül üdvözítő módját. A modern társadalmakban a tapasztalat, az intelligencia segít abban, hogy ilyen meghatározásra a másik ember életére vonatkozóan ne tartsunk igényt. De egy gyerek életének beszűkítése az elé állított példával – felelőtlenség.

Elnökségének egy éve alatt Francois Hollande különösebb eredményt felmutatni nem tudott. Hogy legalább a sajtója javuljon, engedett a liberális divatnak, s május 18-án aláírta a homoszexuálisok jogait kiszélesítő törvényt. A franciáké így lett a világon a 14. ország, ahol a homoszexuálisok házasodhatnak. Közben egy férfi agyonlőtte magát a Notre-Dame-ban, szakrális helyen, szakrális tartalommal. A hírek siettek megjegyezni, hogy „szélsőjobboldali történészről” volt szó. Lehet, fontosabb lett volna tudnunk, mit üzent az emberiségnek, mielőtt golyót röpített volna a fejébe. Remélem, a hírek nem azt akarták cinkosan közölni az olvasóval: emberek, ez egy szélsőjobboldali volt, nem kár érte.

Az a pisztolylövés figyelmeztetés volt, miként a több százezres tüntetés puszta ténye, a szétoszlatott tömeg felháborodása. A párizsi utcákon hömpölygő emberáradat: jeladás. A progresszióhajcsároknak fel kellene ébredniük a liberális Csipkerózsika-álomból. Tolsztoj a darwinizmust elutasította, követőiről így írt a Háború és békében: „akik azt gondolják, hogy megoldották ezt a kérdést, az olyan vakolókhoz hasonlítanak, akiket a templom egyik falának a bevakolásával bíztak meg, de a fő munkafelügyelő távollétét kihasználva, nagy nekibuzdulásukban bekenték vakoló- anyaggal az ablakokat is, a szentképeket is, az építőállványokat is, a még meg nem szilárdított falakat is, és örülnek azon, hogy az ő vakolói szempontjukból minden egyenletesre, simára sikerült”.

Valahogy így érezhet a francia törvényhozás is: minden egyenletesre, simára sikerült. A vakolás tökéletes. A franciaországi homoszexuálisok első esküvőjét éppen ma tartják, a liberális sajtó várható csinnadrattája közepette.

De a szentképeket meg az ablakokat talán mégsem kellett volna bevakolni.

(Körmendy Zsuzsanna)