A Központi Hírszerző Ügynökségnek (CIA) és a Nemzetbiztonsági Ügynökségnek (NSA) dolgozó informatikai magáncégek munkatársaként Snowden egy ponton átlátta, hogy tudását, tehetségét és szorgalmát milyen ördögi gépezet szolgálatába állította, s hogy tisztességes emberként nem lehet más választása, mint hogy szakít ezzel a rendszerrel. Bátorként vállalta azt is, hogy a világ közvéleménye előtt feltárja, miben is sántikál az Egyesült Államok kormányzata, nemcsak valódi ellenségeit, hanem saját és szövetségesei állampolgárait is célba véve. A dolgok természetéből fakadóan – akárcsak a WikiLeaks, Julian Assange és Bradley Manning közlegény esetében – ezen túl aligha állíthatunk bármit is bizonyossággal. Aki ezt teszi, gyaníthatóan nem bánik tisztességesen olvasótáborával.
A titkosszolgálatok, a nemzetbiztonság területe mindig is sötét zóna volt, ahol a dezinformáció és konspiráció a szereplők énjének részévé válik, s ahol a nyilvánosság ereje az igazság felkutatásában, mint egy fekete lyuk által befogott fénysugáré, elenyészik. Ezeknek a szervezeteknek nemcsak egyetértve, beleegyezéssel vagy kényszerből lehet dolgozni, részt venni terveik megvalósításában, hanem tudatlanul is. Az ilyen szereplők kívánatosak is, hiszen bábuként úgy teszik a dolgukat, hogy fogalmuk sincs annak mibenlétéről, így lelepleződés esetén sem tudnak a hálózatuk felgöngyölítéséhez szükséges vallomásokkal szolgálni.
Nem tudhatjuk azt sem, hogy a nemzetbiztonsági tárgyú kiszivárogtatások hátterében nincs-e valamilyen Egyesült Államokon belüli kötélhúzás. Az bizonyos, az amerikai katonai-ipari-titkosszolgálati komplexum „nehéz időket” él át: az iraki és afganisztáni háborúk lecsengésével, a terrorfenyegetettség érzetének mind nehezebb fenntartásával, a gazdasági válság nyomán megkurtított büdzsével törvényszerűen instabilitás lép fel az ilyen rendszerekben. Amikor az irodákért és íróasztalokért, programokért, költségvetési dollárokért, döntés-előkészítői befolyásért, azaz hatalomért folyik a harc, a nem kevesebb mint 16 szervezetet tömörítő amerikai „hírszerző közösségben” nem a bajtársiasság, hanem az ádáz versengés lesz napirenden. Márpedig a titkosszolgálatoknál nincs hatásosabb lépés egy program felszámolására, mint annak nyilvános felfedése – talán éppen azért, hogy alternatívaként egy másik ügynökség részéről felajánlott programnak teret nyissanak, vagy elérjék, hogy a kormány „ráfanyalodjon”. Az eset nyomán állítólag valóságos lökéshullám futott végig az amerikai nemzetbiztonságnak dolgozó iparágak privát vállalkozásain, ahol attól tartanak, hogy a szigorítandó személyi és átvilágítási követelmények így vagy úgy, de a profitjuk rovására mennek.
Ami a nemzetközi tényezőt illeti, nem vitatható, hogy az Egyesült Államok gyengülő befolyása a feltörekvőket és a hagyományos riválisokat egyaránt felbátorítja olyan akciókra, amelyek Washington pozícióinak további aláásását célozzák. A civileket ölő, helytartói diplomáciát folytató Amerika (WikiLeaks) vagy a nagy testvérként hallgatózó Amerika (Snowden) képe nagyszerű eszköz erre, függetlenül attól, hogy az első, bátor lépést megtevő kiszivárogtatónak mi is volt a szándéka.
Mert bármilyen utóéletet éljen is a botrány, bármire használják is ki, a meghasonlottságában az emberiségért tenni akaró egyén midig érdemes lehet a szimpátiánkra.
(Zord Gábor László)
