Júliusi gyászfoci

Augusztusban már nem lesz mód arra, hogy a 2013–2014-es európai futballküzdelmekben a továbbjutásról, netán a csoportkörbe kerülésről szőjünk álmokat, vagy az edzők, klubtulajdonosok hagymázas fantáziaszüleményeikkel traktálják a nagyérdeműt.

Merthogy a nyár harmadik hónapjáig el sem jutottunk, először a magyar futball történetében. Július 25. ugyanúgy a magyar futball gyásznapjává lett, mint július 4., az 1954-es berni vb-döntő elbukásának dátuma. Szörnyű, hogy szűk hatvan év alatt hová jutottunk. 1954-ben azért törtek ki zavargások a legsötétebb kommunizmus igáját nyögő Budapesten, mert egyetlen góllal elvesztettünk egy világbajnoki finálét. Manapság nemzeti ünneppé avatná a napot egy ilyen eredmény. 2013 júliusának legvégén azon búslakodunk – már aki, mert sokaknak az ingerküszöbét el sem éri az újabb csapás –, hogy a négyből egyetlen csapatunk sem élte túl az európai klubselejtezők második körét. Mintha azon lamentálnánk egy magasugróversenyt nézve, hogy a magyar atléta az egyméteres kezdőmagasságon sem lendül át

És mégis, ezek után is töretlenül folyik a csapból a sikerpropaganda. Úgy vezetik fel az arra hivatottak a szeptember 6-i, bukaresti vb-kvalifikációs meccset, mintha a továbbjutás lenne a tét – és lenne is rá esélyünk! –, holott semmi egyébről nincs szó, mint a pótselejtező lehetőségének kivívásáról.

Talán. Esetleg. Ha nem kapunk ki a román fővárosban.

A Győr edzője az odahaza csúfosan elbukott első meccs után azzal küldte ki fiait kedd este a tel-avivi Bloomfield Stadion gyepére a Maccabi ellen, hogy „nem győzni jöttünk Izraelbe, hanem továbbjutni”. (A többit ismerjük: összesítésben 1–4, de 1–10 is lehetett volna ) A Ferencváros vezérigazgatója arról beszél a tegnapi Nemzeti Sportban, hogy „ha az U19-cel kell nekivágni a soros szezonnak, akkor is az aranyérem lenne a cél”. Realitásérzék, oh!

Pedig csak osztani, szorozni kellene egy kicsit, és mindjárt tudnánk, hol a helyünk Futbóliában. Jó egy órát beszélgettem tegnap Marco Rossival, a Budapest Honvéd olasz edzőjével a Vojvodinától elszenvedett, hazai 3-1-es vereség után. Már aludt rá egyet a tar torinói, lehiggadt, volt is rá szüksége, mert csütörtök éjjel majdnem megütötte a guta. Rossi felesége nápolyi lány, Ischia meseszép szigete ott van a nápolyi tengeröbölben, a tréner ismerős arrafelé. A helyi futballcsapat idén jutott fel az olasz ötödik osztályból a negyedikbe. Marco azt mondja, az Ischia tavalyi költségvetése 1,6 millió euró volt. Durván félmilliárd forint. Egy olasz ötödosztályú klubé. A Honvédé, a magyar NB I bronzérmeséé négyszázmillió. Forint, nem euró. Kevesebb, mint az Ischiáé. Sajnos, mint az élet egyéb területein, a futballban is a pénz beszél. Lehet itt melldöngetve feltüntetni a sajtókiadványban, hogy a keretből hányan a kispesti Magyar Futball Akadémia növendékei (MFA rövidítés a játékos neve után), attól, hogy hét MFA-s játszik a Honvédban a Vojvodina ellen, még nem esnek hasra a túlsó térfélen.

Ha nincs egy Lanzafame vagy egy Martínez – előbbi eltiltását tölti az olasz fogadási botrányban játszott szerepe miatt, utóbbi ma már állítólag tizenötezer eurós havi bérért a Győrt erősíti –, mint tavaly volt, akkor a Honvéd kiesőjelölt az NB I-ben. A Videotonnál van pénz, de januárban távozott Paulo Sousa, akiről utólag, a Maccabi mestereként derült ki, mégiscsak jó edző. A Debrecent tulajdonosi oldalról agyonvágta a játékgépek betiltása. A Győr? Egyszerűen könnyűnek találtatott

Mint ahogy az egész magyar foci.

Ch. Gáll András