A kiáltás természetessé vált a Szent Péter téren, a szabadtéri miséken lobogtatott zászlókon is feltűnik. Két évvel ezelőtt a szentéletű pápát boldoggá avatta utódja, XVI. Benedek pápa, s hiába folyik a szentté avatási per szükségszerűen lassan a Vatikánban, sejteni lehetett, hogy a lengyel egyházfő, ha nem is azonnal, de a közeli jövőben belép az üdvözültek közé. Mivel Benedek pápa időközben lemondott, Ferenc pápa írta alá a döntést, miszerint elfogadja a szentté avatáshoz szükséges második csodát, s így akár már ősszel összegyűlhetnek a katolikusok Rómában, II. János Pál pápa emlékére.
Ha az argentin főpap politikus volna, lehetne elemezni a döntés mozgatórugóit és várható következményeit, de Ferenc pápa nagyon távol áll a világi vezetőktől. Nem azért írta alá a papírokat, mert ezzel népszerűbbé teheti az egyházat, nem pénzügyi megfontolások álltak a háttérben, nem lesz erősebb a szentszéki lobbi egy népszerű „sztár” kanonizálásával. II. János Pál pápa életszentségét talán az egész világ elismeri, az egyszerű emberektől a világ vezetőiig. Ferenc pápa csak a szükséges adminisztrációt végezte el, hogy elődje fáklya lehessen a hívők és nem hívők számára, akire felnézhetnek, akit követhetnek. Egy olyan ember, aki zűrzavaros időben irányította a katolikusokat, s képes volt szeretettel, szelídséggel viszonozni a támadásokat, egyúttal új útra terelni az egyházat. Mert erre volt szükség, hogy visszatérjenek az emberek közé a palotákból, a böjti eledel pedig angolnapástétom helyett kenyér és víz legyen.
A XX. század az egyház szempontjából a megtisztulást és a megújulást hozta, kiemelkedő pápákat, akik a nehezen változó egyházat mégis meg tudták változtatni, és hagyatkoztak egymás munkájára. XXIII. János pápa elindította a II. vatikáni zsinatot, hogy friss levegő áramoljon be az ősi falak közé, de befejezni már nem tudta az óriási munkát. A „jó János pápa”, a falusi papból lett egyházfő Ferenchez hasonlóan egyszerű és mosolygós vezetője volt a katolikusoknak. II. János Pál avatta boldoggá tizenhárom évvel ezelőtt, s Ferenc pápa döntött úgy, hogy a második csodát nem tartja szükségesnek ahhoz, hogy megkapja a glóriát, így a joviális lombard Angelo Roncalli, valamint az „izgága”, sportos és időskorában is fiatalos Karol Wojtyla közös ünnep keretében léphet be a szentek közösségébe. Nem véletlen ez a döntés, az élő egyház szimbólumai ők ketten, a vatikáni változások végrehajtói és őrei, az egyszerű, pompa nélküli, Krisztushoz közel álló katolikus egyház példaképei. Tetteik nagyon fontos mérföldkövek a krisztusi úton, amelyen az egyház jól-rosszul, de halad.
XXIII. János pápa volt az utolsó egyházfő, akit még megkoronáztak 1958-as megválasztását követően, s öt órán át tartó szertartással iktattak be hivatalába, de az első, aki már nem ült trónra. Ötvenöt évvel később Ferenc pápa szinte minden külső cicomát visszautasított, csak a fehér reverenda különbözteti meg paptársaitól. A megtisztulás érdekében az egyháznak szüksége van a kiemelkedő vezetőkre, a határozott és előremutató gondolkodókra, s arra, hogy a hetes BMW maradjon meg a világi vezetőknek. A posztmodern, magából kifordult nyugati világnak szegény és tiszta egyházra van szüksége, amely szilárdan hirdeti az evangéliumot, az alapvető értékekből nem enged, utat mutat az erkölcsi válság idején, s nem tagadja meg a szeretetet a bűnöstől.
Sitkei Levente
