Mintha csak Rajkitól kapta volna az útravalót, játékosként 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban is olimpiai bajnoki címet nyert. Visszavonulása után, az idén Kemény Dénes utódjául kinevezték szövetségi kapitánnyá, és szombat éjjel, Barcelonában már e minőségében fürdött.
Nem a bronzmeccs után. Nem ezüstéremmel a nyakában. Bemutatkozásképpen a vb-dobogó tetejére vezette a tavaly Londonban csupán ötödik, majd az elkerülhetetlen, kissé így is megkésett generációváltással lefejezett válogatottat. Ha már a nagy pólós téziseknél tartunk, Faragó Tamás szentenciája szerint „a játékos csinálja az edzőt”, de természetesen megesik ennek a fordítottja is. Mint Barcelonában, ahol egyik ifjú tehetségünktől megkérdeztük, mi a csapat titka, mire ő rámutatott Benedekre, és azt felelte, ott áll a titok. Pedig az új kapitány nem rendez show-t a medenceparton, nem bűvészkedik a szavakkal, de hogy mi lakozik benne, és ebből mit ültet át a környezetébe, azt a döntőt követő, ihletett pillanatokban így osztotta meg velünk: „A hit volt a legfontosabb, a bennünk lévő erő, amely felette áll a vízilabdatudásnak. Mert lehet, hogy nem mi voltunk a legképzettebbek, de hogy a legerősebbek igen, az biztos. Mindvégig úgy éreztem, sikerülnie kell, és sikerült is. Így rendeltetett.”
A sportpszichológiában alapkategória az anticipált győztesé, és ennek Benedek Tibor a prototípusa. Nem most, nem is trénerként vált azzá; játékosként sem táncoltatta soha a fülén a labdát, nem volt olyan virtuóz balkeze, mint egy-egy elődjének vagy kortársának, de mindent megnyert. Mert mindent meg akart nyerni. És mert elhitte, hogy mindent meg is fog.
Ezt a szellemi, lelki indíttatást az összes magyar sportolónak magáévá kellene tennie. Elsősorban és leghamarabb a labdarúgóinknak, hisz duplán időszerű lenne: egyrészt a gyalázatos nemzetközi kupa (le)szereplés, másrészt a románok elleni, szeptember 6-i, közelgő vb-selejtező miatt. De mivel a sportolók is a földi halandók közül vétettek, a hit, az eltökéltség a legszürkébb, civil hétköznapokban is segít. A pillanatnyi örömön és a visszaszerzett pólós nimbuszon, büszkeségen túl ezt üzeni ez az adottságaikat tekintve talán többre hivatott, mégis kevesebbre jutott vetélytársakkal szemben kivívott diadal.
Saját világunkat mi magunk alakítjuk, és e nem túl eredeti felismerésnek van most egy másik olvasata is. Az, hogy a vízilabdát leporolhatjuk, és visszahelyezhetjük arra a magas polcra, ahonnan, ha előbb nem, a londoni olimpia után levettük. Mert igaz ugyan, hogy legfeljebb tizen-egynéhány országban űzik komolyan, hogy egy budapesti pólós bálvány Bécsben anélkül végigsétálhat a Mariahilferen, hogy bárki felismerné, de mi dönthetjük el, hogy számunkra mi a becses, a felemelő, a meg- és összetartó erő.
Ha a földkerekségen csupán nálunk és Montenegróban pólóznának, e 8-7-es siker és kapusunk, Nagy Viktor bármely védése és gesztusa akkor is azt igazolná: földöntúli akarattal minden megvalósítható. Lehet, hogy valóban csak a földön túl, legalábbis nem földközelben, nem tíz centiméteres magasságban.
Valamivel feljebb, ott, ahol a győztesek világa kezdődik.
(Ballai Attila)
