Az élet védelmében

Nincsen szomorúbb, mint amikor emberi tragédiákat pusztán feltételezések alapján politikai vádaskodásra használnak fel.

Azt hiszem, ha a miskolci kórházban meghalt nyolc (azóta sajnos már kilenc) koraszülött csecsemő ügyében a miniszterelnök az eset hátterének kiderítését automatikusan rábízta volna a tárca illetékeseire – bűnt vagy politikai vétséget így sem követett volna el –, akkor ma a kormányfő kíméletlenségéről, emberi közönyéről cikkeznének a baloldali napilapok. De mivel a halálesetekre érzékenyen reagált, személyesen vette kézbe a dolgokat, azonnal megtámadták. Pedig ez az attitűd nem különleges Orbán Viktornál, emlékezzünk az árvízi védekezés idején vállalt szerepére, amelyet a neoliberális politika és a ballib média képviselői vállvetve akartak bagatellizálni.

Az a nő (s ez az önkorlátozó meghatározás itt most nem kirekesztés, mert egyelőre a gyengébb nemé a szülés kegyelme), aki látott már koraszülöttet, és nemcsak hormonálisan, hanem lélekben is anyaságra érett személyiség, kimondva-kimondatlanul megfogadja, ha ő várandós lesz, mindent meg fog tenni azért, hogy gyermeke csak a 38. héten, vagy legalább annak a közelében szülessen meg. Merthogy akkor is éppen elég picike lesz ahhoz, hogy összetörjön a szív a féltéstől, és megújuljon a gyönyörűségtől. Egy újszülöttnek éppolyan méretű vászonsapka kerül majd a fejére, amekkora a játékbolt kirakatában üldögélő, csecsemőre hajazó kopasz babákéra. Ez önmagában megrendítő, és felelősségre kötelez. Azok a nők, akik komolyan veszik az anyaságukat, eljárnak a terhesgondozásra. S nemcsak azért, mert kötelező, hanem mert a tapasztalatlan kismamának szüksége van támaszra és információra, aki pedig már szült, annak sem árt, ha havonta megbizonyosodik róla, minden rendben van-e a terhessége körül. A meghalt kisbabák közül csak négynek az anyja vett részt terhesgondozáson.

Hogy mi történt, s mi nem történt a miskolci kórházban, arról még keveset tudunk. A kormányostorozásra fölesküdött média különös skizofréniában szenved. Egyfelől követeli a vizsgálat azonnali eredményét, másrészt elmarasztalja a kormányfőt, amiért ezt a vizsgálatot személyesen rendelte el. Sokallják a vizsgálatra szánt két hetet éppen azok, akiknek ügyek százaiban nem két hét, hanem két ciklus sem volt elég a felelősségi körök és vétségek megállapításához.

A tények föltárása előtt nem szerencsés nekiugrani az orvosoknak, ápolóknak, nem etikus előre megtáncoltatni éppen őket, akik aggódva hajoltak a hetvendekás vagy alig nagyobb súlyú koraszülöttek fölé, azon kis lények életjeleit figyelve, akiknek még az édesanyjuk hasában lett volna a helyük. Kilenc koraszülött halála, akik közül többen talán egészséges gyerekké fejlődhettek volna, súlyos veszteség a szülőknek és az országnak is. Ugyanakkor meglehetősen ijesztő a hír, amely szerint a miniszterelnöki vizsgálócsoport hétfői tanácskozásán elhangzott, hogy valamennyi elhunyt koraszülött kisbaba „az élettel szinte összeegyeztethetetlen elváltozással jött világra” (NOL.hu).

A kérdések azonban súlyosak, az elhamarkodott válaszok, megalapozatlan feltételezések nem segítenek. Sem a szülők könnyeit nem szárítják föl, sem a kórház életvédelemre, életmentésre fölesküdött személyzetét nem erősítik meg hivatásérzetükben.

(Körmendy Zsuzsanna)