Hidegháborús nosztalgia

Hozzon is valamit, meg ne is – az első hallásra lehetetlen népmesei feladvány megfejtése jut az ember eszébe.

Az amerikai politika szegénységi bizonyítványa, hogy ez az ügy idáig jutott, pontosabban ebbe az irányba kanyarodott. Nem elsősorban Barack Obamáé, aki a számára adott manőverezési térben alighanem arra törekedett volna, hogy a Snowden-ügy nemzetközi károkozását – különösen egy olyan fontos és megkerülhetetlen partner, mint Oroszország tekintetében – a lehető legkisebbre mérsékelje. Sokkal inkább a washingtoni törvényhozásban ülő titkosszolgálati lobbistáké és héjáké, akik az amerikai szökevény seremetyjevói érkezése óta szították a hangulatot, Oroszországot fenyegetve, Obama gyengeségét firtatva. Ahogy múlt héten az orosz döntéshozatal – részben politikai kényszereknek engedelmeskedve, részben élve a lehetőséggel – mintegy „felvállalta” Snowdent, egyből büntetőintézkedéseket követeltek a Fehér Háztól: nem tartózkodva az olyan radikális húzásoktól sem, mint a szentpétervári G20-csúcs lemondása és a többi résztvevőre nyomást gyakorolva a rendezés elvétele Oroszországtól.

Újfent, mint azt megszokhattuk az elmúlt bő évtizedben, Amerika nem magába nézett, hogy meglelje problémáinak gyökerét – a lelepleződött, alapjogsértő adatgyűjtési program költségvetésének megvonását kis szavazatkülönbséggel ugyan, de elvetette a törvényhozás –, hanem egyből másra hárította a felelősséget. Washington ma nem attól hangos, hogy meg kell szüntetni az amerikai és külföldi állampolgárok kommunikációs szokásainak (illetve azok tartalmának) megfigyelését, hanem attól, hogy a gonosz, hidegháborús szemléletű oroszok rejtegetik ezt a hazaárulót. Mellesleg milyen jó dolog is ez a kémprogram, nézzétek, hogy megelőztük vele ezt a jemeni terrorakciót! – kiabálják.

Barack Obamának ebben a közegben kell okosnak lennie. Bár személyes politikai vesztenivalója kicsi, demokratái jövőre, a félidős választásokon megméretnek. Így – hatalmon lévő pártként – nem tűnhetnek olyannak, mint aki szó nélkül hagyja az egészet, s engedi, hogy egy harmincéves informatikus packázzon vele, ráadásul Moszkvából. De az elnöknek történelmi küldetéstudata is van, és örökséget is hagy maga után, amire kényes. Így azt is tudja, hogy az orosz kapcsolatrendszert, minden ellentmondásával, vitájával, ugyanakkor a sokszoros egymásrautaltsággal együtt nem áldozhatja fel a Snowden-ügy oltárán. Mert legyen szó terrorizmusról, afganisztáni kivonulásról, stratégiai leszerelésről, Szíriáról és Iránról, és még egy sor meghatározó kérdésről, az Egyesült Államok partnere még mindig csak az a lesajnált és eltemetett irányított demokrácia ott Eurázsiában, élén a lovát félmeztelenül megülő autokrata vezérrel, Putyinnal. Akinek nem mellesleg továbbra is a világ legjelentősebb nyersanyagkészletéhez van kulcsa – és atomütőerejéhez indítókulcsa.
Amikor Obama hidegháborús látásmóddal vádolta az oroszokat Snowden menekültstátusa kapcsán, nyilván nem dicséretnek szánta, ahogy az atlantista hallgatóság sem annak értette. De az igazság az, hogy Oroszország ennél nagyobb elismerést nem is kaphatott volna az Egyesült Államok elnökétől.