Egyre valószínűbb ugyanis, hogy Jugoszlávia 1999-es bombázását, majd a 2003-as iraki agressziót újabb, az ENSZ-t megkerülő lépés követi. Mégpedig erősen vitatott indokokra alapozva. Azt senki nem vonja kétségbe, hogy Damaszkusz külvárosában valakik ideggázt vetettek be békés lakosok ellen. Egyáltalán nem világos azonban, hogy Aszad környezetében szakadt el a cérna, vagy az ellenzék akarja ily módon kieszközölni az egyértelműen őket segítő nemzetközi beavatkozást. Egy polgárháborúban ugyan minden elképzelhető, azonban az első verzió valahogy nem logikus. Ráadásul a világszervezet helyszínen vizsgálódó emberei még el sem mondhatták, mire jutottak, a döntés már megszületett. A Nyugat minden más verziót kizárva előre megállapította, hogy a vegyi fegyvert Aszad rezsimje vetette be. A helyzet ismerős, hiszen ugyanez a forgatókönyv működött Koszovó és Irak esetében is, s az később már jóval kevésbé volt érdekes, hogy a vádak megalapozatlannak bizonyultak.
A történelem tehát ismétli önmagát. Az ifjú Bush kalandorságába belefáradt világ egyértelműen jobb stílusban, mosolygósabban, de lényegében ugyanazt kapja Obamától, mint elődjétől. Hiába, Amerika érdekei változatlanok! S ez akkor is elkeserítő, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az amerikai elnök nincs könnyű helyzetben. Óriási nyomás nehezedik rá a hadiipari lobbi és a republikánusok részéről, s lépéskényszerbe került azzal is, hogy a demokrácia és az emberi jogok felkéretlen védelmezőjeként megelégelte a szíriai vérontást.
Csakhogy az embertelenségre, az értelmetlen vérontásra adott válasz nem kerülheti meg a nemzetközi jogot. Az ugyanis nemcsak morálisan elfogadhatatlan, de mint a közelmúltban már láttuk, kiszámíthatatlan folyamatokat indít el, s tovább destabilizálja az amúgy is bizonytalan térséget. Szíria esetében például valószínűsíthető, hogy kiterjedt regionális válsághoz vezet, s még a háború exportja sem kizárt. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nemzetközi jog ismételt arcul csapása újabb szög a mégoly rosszul, de azért mégiscsak működő világrend koporsójába. Felelős politikusok részéről megengedhetetlenek ugyanis az olyan kijelentések, amelyek nyíltan semmibe veszik az ENSZ-t, s annak határozata nélkül is elképzelhetőnek tartják a Szíriával szembeni katonai beavatkozást. Washington Londonnal és újabban Párizzsal karöltve ugyanis csak gyengíti a globális biztonságot azzal, ha a világ többpólusúvá válásáról tudomást nem véve önkényesen dönt, megkérdőjelezve az elfáradt, de mégiscsak létező nemzetközi fórumok létjogosultságát. Nem riogatásképpen, de meg kell jegyezni, hogy a helyzet ugyancsak emlékeztet a múlt század harmincas éveire, amikor egy másik, feltörekvő hatalom negligálta a Népszövetséget. Ez a folyamat oda vezet, hogy a magát a jogrend egyedüli letéteményesének tekintő ország megkerüli szövetségeseit is, hiszen most például már a NATO is a partvonalon kívülre került, ezt követi majd a G20-ak és a G8-ak negligálása, amelynek végén az Egyesült Államok és Kína kettőse oszthatja a kártyákat.
Nem túl biztató jövőkép, amelyet tovább ront, hogy nemcsak a vegyi fegyvert bevetők, de a bejáratott nemzetközi fórumokat figyelmen kívül hagyók is átlépték a Rubicont, s az orosz miniszterelnök-helyettes, Dmitrij Rogozin szavaival úgy viselkednek, mint a kézigránáttal játszó majom.
(Stier Gábor)
