Cikkeket írnék a pálinkavedelő bő gatyásokról, az antidemokratákról, esetleg Huszárok címmel hazavágnám az egész szűk látókörű, kicsinyes, az európaiságot utáló, még a hamburgert is nyereg alatt puhító népséget, és serényen mutogatnék a progresszivitással pertuban lévő, mindig haladó baloldali haverjaimra.
Ha viszont szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali lennék, egyenesen kezet csókolnék nekik, amiért négy napi agykontrollos meditáció után közreadták, hogy „hiba csúszott” az elemzésükbe, amit írtak, az sajnálatos tévedés, kimutatásukról, amelyet szorgos munkával készítettek, még szorgosabb, már-már rohammunkával be tudják bizonyítani, hogy egy szó sem igaz belőle, mert az elutasítás fokát tekintve mi, magyarok éppen úgy viszonyulunk az EU-hoz, mint két évvel ezelőtt. Még szerencse, hogy mérsékelt jobboldali vagyok, mert így épp olyan felhőtlenül tudok mulatni a ballib újságokban megjelent magyarutáló cikkeken, amelyek múlt péntek óta hétfőn délután háromnegyed egyig jelentek meg, mint azokon a többé-kevésbé szájbarágós kísérleteken, amelyek a bizonyítványmagyarázás rögös útján teszik egyre-másra erőfeszítéseiket.
Pálfordulásról tehát szó sincs, a Tárki szerint Saulusnál is Saulusabbak maradtunk. Se damaszkuszi fordulat, se fény, se EU-ellenesség-fokozódás. Mit nekünk, hogy az EU hatalmas pénzeket tart vissza mondvacsinált ürüggyel, sőt, büntetési tételre is számíthatunk, holott mi minden befizetési kötelezettségünknek eleget tettünk. Mi, magyarok, ha lehet ezt egyáltalán fokozni, ettől az EU-t nemhogy kevésbé, hanem csak még jobban szeretjük. (Stockholm-szindróma.) Örökre szívünkbe zártuk Tavarest, aki lazán megbélyegezte Magyarországot, Cohn-Benditet, amint leckéztette a magyar miniszterelnököt, s Olli Rehnről se feledkezzünk meg, akinek 2012 elején döntő szerepe volt abban, hogy az Európai Bizottság 143,5 milliárd forintnyi uniós pénz befagyasztásáról döntött, s ez a mi életszínvonalunkra akkor is drámai hatással volt, ha később ezt feloldották.
Hogy ennek következtében 22 százalék euroszkeptikusunk van-e, vagy 39 százalék, azt mindenki döntse el. Esetleg intézzen körkérdést az utasokhoz a 6-os villamoson. Ha gyors reprezentációs mintavétele nyomán valamelyik utas az érdeklődőt a mediterrán égövbe irányítaná, azon nem szabad csodálkozni. Ismerjük el, a Tárki már azzal nagy segítséget adott nekünk, hogy négy napon belül két adatot is közölt, amelyek egyike talán igaz is. Nem is igen tudok szabadulni attól, hogy ez az egész csak vicc volt, a Tárki egyik tréfás kedvű szociológusának augusztus végi ötletparádéja. De az is lehet, hogy a nyárutó melegében valamelyikük fordítva nézte a grafikont, esetleg kéknek látta a piros vonalat, a 2013-as évszámot pedig 2011-nek nézte. Rosszindulatú feltételezések szerint lehetetlen, hogy egy komoly cég ilyen szarvashiba elkövetése után azt négy napon át ne vegye észre. Mégis, mikor korrigáltak volna szegények? Kommunista szombaton? Vagy vasárnap, amikor igehirdetésen van az egész Tárki?
– Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítottam – mondta Churchill. Hogy az utca embere most a Tárki melyik jelentésének hisz, a múlt péntekinek-e, vagy a hétfőinek, az egy külön fölmérés tárgya lehetne. Amely talán ősz végére meg is születik. Csak aztán nehogy azt is korrigálni kelljen.
Körmendy Zsuzsanna
