Szóval a legnépszerűbb internetes lexikon szerint a kockázatkezelő az úgynevezett „kockázatmenedzselési eljárásban azonosítja, csoportosítja és értékeli a lehetséges kockázatokat”, hogy azután azok „bekövetkezési valószínűségét, okozott hatását, illetve a kockázat bekövetkeztének elkerülésére, illetve hatásainak csökkentésére teendő intézkedéseket” megvizsgálhassa. Szóval a kockázatkezelők, lehetőleg megelőzve a bajt, ügyelnek arra, hogy minden rendben legyen. A kockázatkezelés tehát jó, sőt közjó, és ezért nyilván az is teljesen természetes, ha különböző társaságok, esetünkben speciel bankok, e munkakörben tevékenykedő alkalmazottai olykor összedugják a fejüket egy kis eszmecserére. Elvégre egységben az erő; ha jön az ár, mindenkinek a gátakon a helye. De mi legyen azzal, akinek kapcsán felmerül, hogy elsősorban talán nem is a töltést, s a mögötte álló otthonokat védi, hanem a védekezéshez szükséges homokon próbál spórolni?
A Gazdasági Versenyhivatal 2011 ősze óta vizsgálja, hogy a devizahitelek kedvezményes végtörlesztésére lehetőséget teremtő jogszabály hatálybalépése után milyen körülmények között emelték meg több lépcsőben a bankok a végtörlesztés miatt a lakossági hiteleik kamatát. Összesen 13 pénzintézet ellen folyik vizsgálat versenykorlátozó megállapodás gyanúja miatt. Szerdán meghallgattak egy védett tanút is, akinek a szavai szerint 2011. szeptember 15-én és október 3-án több bank kockázatkezeléssel foglalkozó munkatársa is együtt reggelizett, s a végtörlesztés kockázatairól beszélgetett. Mindkét találkozóról – az elsőt az OTP, a másodikat az MKB rendezte – feljegyzés készült, s ebből az derül ki, hogy a bankok várható veszteségeik miatt legalábbis húzódoztak a végtörlesztéstől, s mintha igyekeztek volna lelassítani az ügyintézést, csökkentve ezzel kieső bevételeiket. Amelyek egyébként nagyjából háromszázhetvenmilliárd forintra rúgtak, de mivel ennek harminc százalékát leírhatták a bankadóból, az ágazat egészét tekintve nem beszélhetünk elviselhetetlen tehertételről.
