Röviddel lapzártánk előtt még nagyon úgy tűnt, hogy az amerikai törvényhozás kifut az időből, ami az államadósság-plafon megemelését illeti, így ma fizetésképtelenné válik a világ vezető hatalma. A törvényben rögzített 16,7 ezer milliárd dolláros limitet ugyan már májusban elérte, ám különböző pénztechnikai megoldásokkal el lehetett érni az esedékes részletek kifizetésének halasztását. Egészen mostanáig, amikorra az illetékes szervek kifutottak a „trükkökből”: a hitelezőknek fizetni kell, azaz a törvényhozásnak tovább kell emelnie a kötelezettségvállalás összegét. De ez csak az egyik ügy, mely megoldásra vár. Hiszen október elseje óta az Egyesült Államoknak érvényes költségvetése sincs, és a szövetségi kormányzat egy jelentős része, több százezer közalkalmazott tétlenségre van kárhoztatva, nem beszélve az állami megrendelésekből élő magánvállalkozásokról, melyekre kéthétnyi leállás hasonlóan súlyos, igaz, késleltetett hatást gyakorolt.
Politikai értelemben a két ügy, az államadósság-plafoné és a költségvetésé immár visszavonhatatlanul egymásra torlódott. Hogy ez így történt, annak pedig a közvetlen kiváltó oka egy harmadik ügy volt. A keményvonalas republikánusok szavazataikért cserébe azt követelték: vonják, vagy legalábbis kurtítsák meg a 2010-ben elfogadott, legfelsőbb bírósági próbát kiállt, most működésbe lépő egészségbiztosítási reform, gúnynevén Obamacare finanszírozását, amiről az elnök és demokratái persze hallani sem akarnak.
Tegnap éppen a demokrata többségű szenátus térfelén pattogott a labda, miután kedden a republikánus vezetésű képviselőházban nem sikerült elfogadható törvényjavaslattal előállni. A veterán szenátusi vezetők, a demokrata Harry Reid és a republikánus Mitch McConnell végül alkut kötöttek, miszerint január 15-ig szóló költségvetést alkotnak, az adósságplafont pedig annyira emelik meg, hogy az február 7-ig kitartson. A kezdeményezés persze még szenátusi és képviselőházi szavazásra várt, illetve arra, hogy Barack Obama elnök aláírja, s ezzel törvényként hatályba lépjen a határidő előtt. Az egész válsághelyzetet előidézők – élükön az ultrakonzervatív Teadélután mozgalom kedvencével, Ted Cruz szenátorral – sem jelezték, hogy ezúttal akadályt gördítenének elfogadása elé.
Ha tényleg lesz megoldás, akkor sem lehet azonban megspórolni a tanulságok levonását. Arra az aggasztó jelenségre kell odafigyelni, mely immár rutinszerűen kíséri a súlyos tengerentúli pénzügyekkel kapcsolatos döntéshozatalt. Felelőtlen játékról van szó, melyet 2011-ben, tavaly és az idén is eljátszottak már költségvetéssel, megszorításokkal, adókedvezményekkel vagy szintén az adósságplafonnal kapcsolatban. A kihegyezett, utolsó pillanatban megszülető alkukat eredményező viták lökéshullámokat küldenek szét világszerte, sakkban tartják a gazdasági szereplőket, pszichológiai értelemben éppúgy, mint közvetlen romboló hatásuk révén. S ami azt illeti, az ezer meg ezer szállal átszőtt transzatlanti kapcsolatrendszer miatt Európából, illetve a rendkívül nyitott gazdasága miatt sebezhető Magyarországról nézve is inkább bénító, mint stimuláló hatásúak.
Arról nem is beszélve, hogy az eddig látott kezelések tünetiek. Az igazi kórokozókat, az amerikai politika fokozódó megosztottságát és a növekedő államadósságot még senki sem vette célba.
(Zord Gábor László)
