A múlt héten Lengyelország adott otthont a NATO 2006 óta legnagyobb hadgyakorlatának, hosszú ideje az elsőnek, amely a szövetség alapfeladatára, azaz tagállamai megvédésére is fókuszált. Ezt a profilt elsősorban a lengyelek és a baltiak erőltették 2008 óta, amikor is Oroszország Grúziában frappáns módon bebizonyította, hogy „közel-külföldjén” kész és képes rövid és sikeres katonai akció végrehajtására, ha érdekei sérülnek. A NATO eleinte ugyan közel sem volt egységes a kérdésben, de végül – tekintettel az afganisztáni misszió lecsengésére is – megszületett az elnéző konszenzus: felfrissítik a kollektív védelem tematikáját, és ezzel az aggódóknak úgynevezett „látható biztosítékokat” adnak arra nézve, hogy számíthatnak és támaszkodhatnak a közös fellépésre. Oroszország konkrét, fenyegetésként való megjelölését leszámítva ez a hivatalos verzió, de a Steadfast Jazz fedőnevű gyakorlatban kicsúcsosodó katona- és biztonságpolitikai folyamatoknak jogosan létezhet egy másik értelmezése is, amely jobban tükrözi napjaink realitásait, és kevésbé hízelgő a hagyományos euroatlanti szervezetekre nézve.
Az Egyesült Államok ázsiai–csendes-óceáni stratégiai fordulata, az Európai Unió késedelmes, illetve megrekedt biztonságpolitikája, Németország katonai passzivitása, a korlátozott pénzügyi lehetőségek közben ugyanis arra ösztönzik a dél- és kelet-európai periféria országait, hogy alternatívák, kiegészítők után nézzenek, kísérletezzenek. Ilyen lehet a regionális kooperáció, az olyan keretek katonai-biztonságpolitikai tartalommal történő megtöltése, mint például a visegrádi (V4) együttműködés. De szóba kerülhetnek konkrét célok érdekében történő két- vagy néhány oldalú együttműködések is a ténylegesen érdekelt felek között, nem erőltetve a NATO, pláne nem az EU struktúráit ott, ahol konszenzusra, vagy akár érdeklődés felkeltésére már úgy sincs esély.
Persze Amerika sem tűnik el a színről. Hozzáállása azonban célzottabb lesz, nem átfogó – ez utóbbi legfeljebb a kereskedelem és a befektetések terén. Sokkal inkább konkrét, aktuális érdekeit szolgáló módon közelít, legyen szó a rakétavédelemről, a Közel-Kelet és Afrika továbbra is szükségesnek ítélt szintű elérhetőségéről, Oroszország szemmel tartásáról, egy-egy helyi kezdeményezés, dinamika felkarolásáról vagy elfojtásáról. Az európai periféria kiszolgáltatottjai számára ebben is rejlenek lehetőségek, még akkor is, ha az amerikaiaktól továbbra sem lehet ingyenvacsorára számítani. Az a tény, hogy ugyancsak a múlt héten Lengyelországban folytatott stratégiai tárgyalásokat John Kerry amerikai külügyminiszter, szintén erre az új típusú hozzáállásra világít rá.
A sok ködösítés közepette sosem egyszerű minősíteni az ilyen folyamatokat, de még oda is kilyukadhatunk, hogy térségünkben a legjelentősebb biztonságpolitikai fordulat zajlik a Szovjetunió megszűnése, illetve a NATO és az EU keleti bővítése óta. Ez ideiglenesen ismét növekvő játékteret jelenthet, amelyet a helyieknek, a szomszédoknak kötelességük lenne betölteniük, mielőtt még más teszi, ismét kívülről. Lengyelország kétségtelenül a legjelentősebb szerepet játssza, és ha nem is kizárólagosan, de nagyrészt rajta múlik, hova futnak ki az események. Hogy Varsó tudatossága példaértékű, az vitathatatlan, de mindannyiunk érdekében vigyáznia kell a csapdákra is, mint önmaga túlértékelése, az amerikaiakba vetett túlzott bizalom vagy a túlzott ruszofóbia.
Magyarország számára ez a közeg újabb lehetőséget kínál, hogy biztonság- és katonapolitikai érdekeit reálisan meghatározza, önmagában tudatosítsa, és végre-valahára az azt megillető módon kezelje.
