Csakhogy ez a Közel-Kelet valóságában nem más, mint jól hangzó, karácsonyi üzenet Kevinnel és a betörőkkel. Nem a valóság. Szíria, amelyről a pápa név szerint is megemlékezett, nem egy aranyos történet, amelyet a tévében nézhet a család a karácsonyfa mellett, kakaót iszogatva. Szíriában a karácsony véres, a harcok mindennaposak, életveszélyben van mindenki, teljesen függetlenül vallásától, persze a kisebbség mindig rosszabb helyzetben van. Szíria tíz százaléka keresztény volt akkor, amikor még nyugalom volt, ez nyilván csökkent valamelyest, de a damaszkuszi út nem ürül ki, azon mindig lesz valaki, aki Szent Pál örökébe lép. Ha békét akarunk a Közel-Keleten, akkor nem lehet szekértáborokban gondolkodni, Szíria egészét kell megmenteni, találni egy művészt, aki valóban képes a békét megvalósítani. Vagy ott van a Közép-afrikai Köztársaság, ez a messziről nézve nem létező állam, amelyben úgy hullanak az emberek, mint a legyek, fegyvertől, erőszakosan, értelmetlenül. Meg a szörnyűséges lampedusai tragédiák sorozata, az Afrikából menekülők tömegei, akik közül nem mindenki éri el az áhított, Olaszországhoz tartozó szigetet, az álmok otthonát, ahol kinyílik a virágzó, zöld és gazdag Európa. Ez az Európa persze csak a sivatagos Afrikából nézve tűnik annyira tökéletesnek, mi pontosan tudjuk, hogy van itt is sírás és bánat elég, de legalábbis nem masíroznak fegyveresek az ország egyik felén, hogy a másiktól elszakítsák a gazdagabb részeket. Talán azért, mert mi műveltebbek, okosabbak, jóságosabbak vagyunk, mint a háborús országok népei? Nem, nem vagyunk semmivel jobbak náluk, csak kevésbé vagyunk kétségbeesve, és a történelem során nekünk valami miatt több pénz jutott, mint nekik.
Ki lesz az, aki ezeket az egymásra fenekedő csoportokat összebékíti? Aki elmagyarázza, hogy hiába szerzi meg valaki a fennhatóságot egy kormányzóság felett, a végső győzelem úgyse lesz az övék, csak egyre rondább lesz minden, a szétlőtt épületekkel, a pusztasággá változtatott városokkal, a vérző, elkeseredett, menekülő lakossággal. Lehetne Krisztus? Persze, ő lehetne. Hinni kellene őbenne, meg a megváltásban, meg a szeretet és az ima erejében. Komolyan kellene venni az egész karácsonyt, sutba dobni a játékkonzolt és a nagy képernyős tévét. Ha mi, Róma tőszomszédságában, ezeréves kereszténységgel a hátunk mögött elfelejtjük, miről is szól az ünnep, semmi jogunk a fejünket csóválni, bírálva a szíriai, közép-afrikai, kongói állapotokat. Hiszen a mi békénk is csak felületes, az ajándéközön nem tudja elfedni, hogy mennyire elidegenedtünk egymástól, a csillogó nyakék egy szomorú szíven nyugszik, apa haragos, mert nem úgy áll a fa, ahogy kellene, anya ideges, mert biztos nem lesz olyan a halászlé, ahogy tervezi, s a gyerekek megszokják, hogy karácsonykor az egész család kiabál, de legalább kapnak egy csomó mindent. Lehetőleg fülhallgatóval, mert akkor a veszekedést nem lehet hallani.
A pápa üzenete ezért legalább annyira nekünk szól, mint Szíriába vagy Afrikába, s az egész világnak. A béke művészének lenni minden ember kötelessége és hivatása. Nehéz kenyér, nem fizetik meg egyáltalán, rengeteg lemondással jár, de ez az egyetlen járható út.
