Abszurd, mert az EU-nak mint közös szervezetnek nincs adóssága, ergo nem léteznek hitelezői, az adósbesorolást ezért nem is lehet értelmezni, főleg nem lerontani. Most mégis ez történt, ám az EU leminősítése mégsem ezért érdekes. Az indokláshoz fűzött szokásos politikailag korrekt blabla zöme is értékelhetetlen, mert végső soron bármelyik államot bármikor le lehet minősíteni valamiért – az S&P azonban most véletlenül némi igazságot is leírt.
A brüsszeli diadaljelentések ellenére ugyanis a helyzet cseppet sem rózsás az euróövezetben: a 18 tagállam felében még mindig tart a recesszió, és öt ország jelenleg is csak a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Központi Bank és az unió közös hitelével ússza meg az államcsődöt. Sőt maholnap sor kerülhet a hatodik mentőcsomagra is: a következő áldozatként Szlovéniát teríthetik le a bankok. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász szavaival élve csak a megrögzött optimisták szerint zárult le a válság az eurózónában, a pénz továbbra is a legszegényebb államoktól a leggazdagabbak felé vándorol, miközben az államadóssághegyek csak nőnek. A munkanélküliség rekordot dönt, és a megszorítások káros hatása jóval hosszabb távon érvényesül, mint ahogy korábban bárki gondolta volna. Nagyon úgy fest, hogy miközben az euróövezet kettészakad, és az egymás iránti szolidaritás gyengébb, mint valaha (ebben is igaza van sajnos az S&P-nek), addig az EU-n belül egy harmadik térség, jelesül a kelet-közép-európai is elszakad a recesszióval küszködő tagállamoktól.
És most üt vissza az a kettős mérce, amit nemcsak Magyarországgal, hanem az egész régióval szemben erőfölényből alkalmaznak évek óta a brüsszeli bürokraták. Az S&P ugyanis most mindazt a fejükre olvasta, amit nagyon szeretnének feledtetni, mert elveszne az a kiváltságos pozíciójuk, hogy ők oktathassanak ki másokat. Hogy elakadt a gazdasági kilábalás, sehol az évek óta ígérgetett bankunió, a közös bankfelügyelet, amely az újabb pénzügyi válságokat előzhetné meg, és nem működnek jól a mentőalapok. Hogy a megszorításon kívül immár az ötödik éve az égadta világon semmit nem képesek javasolni a bajba jutott tagállamoknak. Hogy Olli Rehn pénzügyi biztos úr receptje nem vált be, és az Európai Bizottság előrejelzései közül egyik sem teljesült. Sőt, csak a rajtunk oly sűrűn számon kért, az uniós alapelvek felrúgásával, vagyis a bankbetétek egy részének ellopásával (politikailag korrekt nevén a tízszázalékos betétadóval) próbáltak úrrá lenni a válságon.
Kínos lenne elismerni, hogy eközben a brüsszeli központból kezdettől fogva fölényesen lekezelt Magyarország visszaadta az IMF-hitelét (amelyre hat uniós tagállam még mindig rászorul), és hogy nálunk végre bekövetkezett a növekedési és a hitelezési fordulat. Az átmeneti fellendülést emlegetők tekintsenek rá a közel kétszázalékos pluszt mutató GDP-adatokra, amelyeket már nem lehet kizárólag a kegyes időjárással magyarázni, a pozitív folyó fizetési és külkereskedelmi mérlegre, a javuló foglalkoztatási, fogyasztási, kiskereskedelmi és ipari mutatókra és az egy százalék alatti inflációra. Mindez együttvéve már igaz javulásra utalhat, amelyet azonban még mindig csak a 2009–2010-es katasztrofális helyzethez viszonyítva lehet értelmezni.
Mert ha nem alkalmazunk kettős mércét, akkor a diadaljelentéseknek sem itthon, sem az EU-ban nincs helyük.
