Kicsit messzebbről is érdemes szemügyre venni ennek a kérdésnek a jelentőségét. A magyar társadalom bő másfél évszázados történetét kutató szakemberek többször rámutattak már arra, hogy a kapitalizmus – belső fejlődés híján – bizonyos történelmi pillanatokban általában kívülről érkezett meg ebbe az országba. Méghozzá – miként Erdei Ferenc írta nem sokkal az 1943-as szárszói előadása után – olyan erőteljes betöréssel, amely a meglévő hazai polgárságot „elsöpörte és felszívta”. Ez a megállapítás ugyan még a XIX. század második felére vonatkozik, és más viszonyokra, de nincs mit csodálkozni azon, ha mégis a kilencvenes évek jutnak eszünkbe róla. Felidézhető számos történet arról, ahogyan az érkező külföldi tőke a megmaradt hazai közjavak egy részét elsöpörte vagy felszívta. Nem először vált a magyar fejlődés – ismét Erdeit idézve – „gyarmati képződménnyé”. Márpedig az elmúlt évek legfontosabb és legnagyobb vihart kiváltó gazdaságpolitikai lépéseit egyvalami köti igazán össze: ennek az ismétlődő történelmi csapdahelyzetnek a megtörése és megfordítása.
S e fordulatban alapvető szereppel bír az üzleti életnek véráramot biztosító bankvilág. Nem mindegy, hogy a meginduló növekedésből érdemben profitál-e a hazai tőke, és az sem mindegy, hogy ki adja ehhez a pénzforrásokat. Ez munkál azon kormányzati törekvésben, amelyik a hitelezés mögött radikálisan növelni szeretné a magyar tulajdon arányát, és ezt a hatást erősítik közvetve a Magyar Nemzeti Bank kedvezményes kölcsönei is.
Az eddigi intézkedéseknek köszönhetően érezhető változások indultak be, amiket igen jelentős, feltőkésítéssel járó állami tulajdonszerzés kísért a takarékszövetkezeti hálózatban, valamint a Széchenyi Bankban és a Gránit Bankban. A bankadó bevezetése, a devizaadósok százezreit érintő csomagok összességében szintén olyan helyzetet hoztak létre, amelynek köszönhetően a hazai tulajdonú pénzintézetek állapota – az időszaki statisztikákban – a külföldi bankok itteni leánycégeihez képest érezhetően jobb képet mutat. Megbillent tehát mostanra a pálya, és azok felé lejt, akik korábban vesztésre álltak. Jövőre pedig már oda is eljuthatunk, hogy beáll a visszavonhatatlan fordulat.
Ez állhat azon piaci jóslat mögött, amelyik azzal számol, hogy a közeljövőbennégy külföldi nagybank is kivonulhata magyar piacról. Ezt a sokfelé felvetődött – nemrégiben Patai Mihály, a Magyar Bankszövetség elnöke által említett, és Matolcsy György, a jegybank első embere által most megerősített – hírt már számos pénzintézettel összefüggésbe hozták, eddig mindegyikük cáfolta. Ugyanakkor a haraszt bizonyára ez esetben sem zörög véletlenül. Mert az üzleti világ alaposan megváltozott Magyarországon, és aki ehhez nem képes alkalmazkodni, az mehet: a növekvő fogyasztás és befektetés időszakában tízen ugranak a helyére. Érdemben hozzá kell járulni a közterhekhez, részt vállalni a tönkretett devizahitelesek megsegítéséből, betartani a szabályokat, mert milliárdokkal bírságol a versenyhivatal, és megtöbbszörözi büntetéseit a megerősített felügyelet. Ebben az országban ma az ügyfelek kormánya van hatalmon: ez másképp gondolkodik, mint az, amelyik egy szót sem szólt a törlesztőrészletek egekbe emeléséhez.
Az marad, aki képes tudomásul venni ezt.
