Ponthatár

Ez volt Gyurcsány Ferenc első olyan kijelentése, amit feltétel nélkül elhittem neki.

Nem kétlem, hogy tényleg tizenhat volt, a fene sem fog utánaszámolni. Volt neki már százpontos programja is. Akkor is bőven elegendő volt azokat a pontokat számon tartani, amelyek megvalósultak. Az pedig nem volt túl sok, egészen pontosan: nulla. Hát nem teljesen mindegy, hogy hány pontban fogadkozik?

Néhány nappal a nagy beszéd előtt ultimátumot adott reménybeli szövetségeseinek, oly teljesíthetetlen feltételeket szabva, mint hajdan a Vix-jegyzék. Kikötötte, hogy előbb egyezzenek meg a közös listáról, a közös jelöltekről, a közös miniszterelnök-jelöltről, s ha már nincs más hátra, csak a Gyurcsány nevű átok, akkor lehet arról is tárgyalni. Ebben csak az a gond, ha megállapodnak a közös jelöltekről, és ő köztük van, akkor már bonyolult visszaléptetni, ha meg nincs köztük, akkor a tárgyaláson nem kell részt vennie. Mindenesetre ez a nyilatkozat jelezte, hogy Gyurcsány kedélye és szellemi állapota a régi, így várható volt, hogy programadó szónoklata is botrányos agyrémektől és imbecillis butaságoktól hemzsegő retorikai előadás lesz. És lőn. Mindjárt az elején értésünkre adta, hogy nem önálló államként képzeli el Magyarország jövőjét. Az euró bevezetését jósolta, Medgyessy 2008-ával szemben, valamikor a 2018–2020 közötti időkre, de az Európai Egyesült Államok keretén belül. Ez jól hangzik, bár nem ártana tudni, hogy a kontinens őslakóinak miféle sorsot szánnak.

Legendás szociális érzékenysége, amely annak idején abban is megnyilvánult, hogy nem egy, hanem két kockás pokrócot küldött a cunami áldozatainak, most is felszínre tört, mint Verespatakon a ciános lé. Nagy ívű elképzelése szerint fel kell mondani a vatikáni szerződést, meg kell szüntetni az összes egyházi privilégiumot és az egyházak hitéleti támogatását, és az így megspórolt összegből létre kell hozni a szolidaritási bankot a legszegényebbek számára. Ha tantárgy lesz majd egyszer a demagógia, a leendő NAT nem hagyhatja ki anyagából ezt a beszédet. Vegyük sorra! A vatikáni szerződés rögzíti, hogy az egyházi iskolák ugyanannyi állami támogatást kapnak, mint az állami és önkormányzati tanintézmények, másrészt biztosítja, hogy az állampolgárok felajánlhatják személyi jövedelemadójuk egy százalékát valamelyik egyház javára. A privilégiumok abból állnak, hogy a felajánlott személyi jövedelemadóból befolyó összeget az állam saját büdzséjéből megduplázza. A hitéleti támogatás pedig azt jelenti, hogy nemcsak az egyházi iskolák, de a kórházak, ápolóintézmények, öregotthonok is megkapják ugyanazt a fejkvótát, mint azok az állami, alapítványi és magánintézmények, amelyek azonos tevékenységet folytatnak. Magyarán ezt a pénzt nem az egyházak, hanem az iskolák, a kórházak, a szociális otthonok és más hasonló intézmények adják, kvázi ők már vastagon invesztáltak a „szolidaritási bankba”.

Marad még az szja-ból felajánlott egy százalék és annak a kiegészítése egyházi privilégiumként. Nos, azt sem az egyházak mohósága követeli, hanem az államosítás idején elkobzott vagyon kártérítéseként csöpögtetik szép lassan vissza. Csak a katolikus egyháztól elvett egymillió hold, a magyar mezőgazdaság világhírét megalapozó mintagazdaságok, a különböző szociális intézmények után járó jóvátétel szükséges voltát még Rákosi Mátyás is elismerte. Ezért került bele az 1950-es megegyezésbe, hogy az alsópapság 500 forint kongruát kap.

Gyurcsány úgy gondolja, a kárpótlás nem más, mint privilégium. Ennyiben Rákosi demokratább volt nála.

Ezek után a „demokraták” Orbán elleni összefogását nem csak politikailag, nyelvileg is nehéz (lehetetlen) értelmezni.