Lejtőn

Világbajnok, kancellár és nagybani piacozó egyenlővé, a veszélynek kitett, esendő emberré válik.

Ha a szűz havon száguldozva hívta volna ki maga ellen a végzetet, az mindenki számára intő jel lehetne, de ha valóban csak lassú, megfontolt tempóban siklott egyik ismerőse megsegítésére – erre sincs bizonyíték –, és így is pozdorjává törte a sisakját és összezúzta a fejét egy sziklán, az még megszívlelendőbb figyelmeztetés. Hisz vérprofi síző – a milliónyi amatőrrel szemben.

A sors fintora – mondják sokan, és mondták akkor is, amikor Jurij Gagarin, az első űrhajós, a semmiből, a teljes bizonytalanságból visszatérve, 1968 tavaszán egy rutinrepülés során vesztette életét. De ő legalább katonaként, felsőbb utasításra, vadászgépen, MiG–15-ösön suhant a halálba. Szegény Schumacher tragédiája azért is megrázóbb, értelmetlenebb, mert őt senki és semmi nem kényszerítette semmire.

Mint ahogyan Angela Merkelt sem, aki részvétteli üzenetet küldött neki. Egyébként ugyancsak a betegszobából, de legalább öntudata birtokában. A kancellár asszony Svájcban törte el a medencecsontját, szintén az óesztendőben, ezért pár hétig még ágyban, párnák közt irányítja Németországot. Pedig ő csak sífutott, ráadásul évtizedek óta űzi a világ egyik legártalmatlanabbnak tartott sporttevékenységét. Most mégis nyolcvanmillió honfitársa, vagy akár a fél Európa kérdezhetné tőle: hát kellett ez? Vagy még inkább, szabad ezt? Akár ejtőernyőzhetne is? Ki, milyen pozícióban, meddig rendelkezik szabadon a saját életével?

Schumacher és Merkel kirívó balszerencséje persze csak egy, azaz kettő a ki tudja, mennyi ismeretlen között. Mert a síelés intézményesített világszenvedéllyé vált; pár évtizede csak az hódolt neki, akinek megvolt hozzá a tudása, napjainkban az, akinek a pénze van meg. Óriási különbség. Nem is az előbbieket féltem, hanem az utóbbiakat. Mert a kocogó lerogyhat a padra kétszázas pulzussal, az úszó, úszkáló belecsimpaszkodhat a medence szélébe, de a havas lejtőn olykor nincs megállás, nincs lassítás. Világbajnok, kancellár és nagybani piacozó egyenlővé, a veszélynek kitett, esendő emberré válik. Ezért is felfoghatatlan, hogy a pályák mentén hiányoznak az elemi preventív óvintézkedések, alkalmassági tesztek, sebességkorlátozások. Alkoholt mértéktelenül fogyaszthatsz, sisak vagy bármiféle védőfelszerelés használata nem kötelező. Minden belefér, onnantól, hogy megvetted a síbérleted.

Skandináviában, ahol vadászathoz, meneküléshez létfontosságú eszközként már évezredekkel ezelőtt kifabrikálták az első sícipőféleségeket, vagy az Alpok népeinél, akiknél a gyerkőcök szinte egyszerre tanulnak meg járni és siklani, életszerűbb, hétköznapibb mozgásforma a síelés. De rendre elszorul a szívem, ha osztrák „hüttékben” azt látom, hogy az évi öt napot sportolással töltő derék, túlsúlyos magyar családanyák és -apák, egy-egy sörből, forralt borból erőt és virtust merítve, belekapaszkodnak a felvonóba és a jószerencsébe, majd a következő kör előtt azzal hetvenkednek: meg kell próbálni, olyan még nem volt, hogy valaki fent maradt volna. Legfeljebb fejjel borulunk a hóbuckába, az is jópofa. Ám minden századik, ezredik buckában ott lehet a szikla.

Persze, miért is kárhoztatnánk az egyszeri magyar vállalkozót, amikor csak az elmúlt hónapban a világ egyik leghíresebb sportolóját és kontinensünk legbefolyásosabb politikusát, két felelős embert is rutinnak hitt sportolása közben ért utol a baj.

Ezért csak úgy mondom, jó hírként és figyelmeztetésül is: itt a síszezon.