Óráról órára változik a helyzet Ukrajnában. Az utca egyelőre erőt gyűjt, a hrivnya folyamatosan veszít az értékéből, a költségvetés újabb orosz milliárdokra vár, a politikai elit pedig sodródik az eseményekkel. Az ellenzék az egyik pillanatról a másikra szervezetté váló, törő-zúzó radikálisok foglyává vált, míg a legitimitásában megroggyant hatalom látványosan megkésve követi a fejleményeket. A vilniusi aláírás elmaradása óta lépéskényszerbe kerülő Viktor Janukovics hibát hibára halmoz. Tudatosan enged csak lépésenként az utca nyomásának, mondván, aki időt nyer, életet nyer, ám közben mintha nem vette volna észre, hogy az események átcsaptak a feje felett.
Míg december elején még a tüntetőket feltehetően megnyugtatta volna a belügyminiszter leváltása, később már csak a kormányfő menesztésével foghatta volna ki a szelet a Majdanon tiltakozók vitorlájából. A Nyugat hallgatólagos támogatását élvező utca megnövekedett étvágyát ma már csak az elnök lemondása elégítené ki. Így a radikális indulatok hullámán egyensúlyozó ellenzéknek már kevés volt a felajánlott miniszterelnöki poszt, nem kértek a nemzeti egységkormányból. A pénzügyi összeomlás szélén tántorgó országért a felelősséget így továbbra is teljes egészében Janukovicsék kénytelenek viselni. S ez a teher egyre nyomasztóbban nehezedik a túlélésért küzdő államfő vállára. Időlegesen talán némi levegőhöz juthat Mikola Azarov és a kormány lemondásával, az úgynevezett Majdan-ellenes törvények visszavonásával, valamint a politikai berendezkedésnek a parlament súlyát növelő átalakítására tett ígéretével, ám mind kétségesebb, hogy ezzel kihúzhatja-e 2015-ig, avagy előre kell hozni a választásokat.
Ukrajna fő problémáit azonban a hatalomváltás sem oldaná meg. Az elnöki palota kapujában most izgatottan toporgó ellenzék ugyanis egyszer már bizonyíthatta volna rátermettségét, ám nem tudott élni a lehetőséggel. Mindennél többet elárul a „narancsos” elit teljesítményéről, hogy az ukránok többsége visszahívta a hatalomba a 2004-ben elkergetett „kékeket”. Janukovics azonban visszaélt ezzel a bizalommal, s bár szó sincs arról, hogy mint azzal sokan vádolják, diktatúrát épített volna ki, a csőd szélén egyensúlyozó ország a korrupció mocsarában fuldoklik. Az már közel sem csak az ő számlájára írható, hogy közben Ukrajna soha nem került olyan közel a széteséshez, mint most. A nyugati országrész, mint mindig, most is megpróbálja ráerőszakolni az akaratát Kijevre és a tőle eltérően gondolkodó keleti és déli régiókra, és a szélsőséges nacionalizmus, ha kell, ellopja az elégedetlenek forradalmát is.
Az állam működésének mind látványosabb megbénulását és az erőszak tombolását látva a világ egyre nagyobb aggodalommal követi az ukrajnai fejleményeket. Immár Kijevben igyekszik oltani a tüzet a gyújtogatókat eddig hallgatólagosan támogató EU, amely tegnap Brüsszelben Vlagyimir Putyinnal is kereshette a megoldást, és közös álláspontot készítenek elő a visegrádi négyek is. Ukrajna összeomlása, ne adj’ isten, szétesése és polgárháborúba sodródása ugyanis gyengíti az egész kelet-közép-európai térség stabilitását. Magyarország a Kárpátalján élő kisebbség révén közvetlenül is érintett a válság rendezésében. Éppen ezért, akárcsak a szélsőséges indulatoktól tartó másfél százezer magyar, még a látszatát is kerüli annak, hogy belebonyolódjon a szembenállásba. Az elsődleges cél most az erőszak megfékezése, a fejlemények békés mederbe terelése, a politikai megoldás keresése. Erre csak akkor van esély, ha az érintett felek végre józanul, a realitások talaján maradva, a tárgyalóasztalnál alakítják Ukrajna jövőjét, és a külső erők is efelé terelik őket, s nem saját pecsenyéjüket sütögetik.
