Nagyon egyszerű volna, ha Szíriában a kormány ellen lázadó polgárok viselnének hadat. Egy szörnyű polgárháború volna, amely kegyetlen és véres, de mégiscsak szíriai belügy. Csakhogy itt nem szíriai hazafiak állnak a hadsereggel szemben, hanem a világ minden tájáról összesereglett, gyülevész népség, akik torzonborz szakállukról és csillogó, nyugati fegyvereikről felismerhetők, és soha senkinek nem tettek hűségesküt. Az iszlám világ zsoldosai ők, akik harcoltak Líbiában, Tunéziában, Maliban, Algériában, Szomáliában és még számos helyen, ahol épp szükség volt rájuk. Ők harcoltak a szovjetek ellen Afganisztánban, mikor még dicsérő cikkek jelentek meg róluk a nyugati sajtóban. Ők harcolnak most is ugyanott, de már Amerika ellen, így már nem hősök, hanem terroristák, vadak és istentelenek. Szíriában viszont nyugati zsoldot kapnak, fegyvert és pénzt, így bele lehet őket gyömöszölni valahogy a szíriai patriótáknak fenntartott skatulyába, igaz, a szakálluk általában kilóg. Például akkor, amikor emberi húst esznek, vagy összetörik Szűz Mária szobrát Maalula faluban.
John Kerry amerikai külügyminiszter példátlan logikai bukfenccel azzal vádolta Montreux-ben a szíriai kormányt, hogy terroristák gyűjtőhelyévé alakította át az országot, pedig azokat az alakokat éppenséggel az amerikaiak és szövetségeseik pénzelik. Nélkülük Bassár el-Aszad gond nélkül folytatta volna a kormányzást. Szíria sosem volt különösen demokratikus állam, de állam volt, működött, a gyerekek iskolába jártak, a felnőttek dolgozni. Ennek azonban vége, mindenképpen új Szíria fog születni, a rossz szellemet már nem lehet visszagyömöszölni a palackba. Könnyen lehet, hogy az új Szíria atyja épp Bassár el-Aszad lesz, a mindenféle ördögnek elmondott diktátor, aki egy tökéletesen demokratikus választást valószínűleg utcahosszal nyerne meg Szíriában. Egyszerűen azért, mert most Aszad honvédő háborút folytat, a nemzet tábornoka.
Ez a véres történet azonban nem Szíriáról szól, hanem a befolyásról a Közel-Keleten, a térség nagyhatalmainak mozgolódásáról, a piacszerzésről. Elsősorban Irán és Szaúd-Arábia viszályáról, kicsit tágabban az Egyesült Államok és Oroszország vicsorog egymásra. Valójában a nagyok acsarkodása robbantja fel a széteséstől fenyegetett Szíriát, ezért aztán sem Montreux-ben, sem Genfben nem lehet azt várni, hogy megoldódjon a probléma, a konfliktus igazi szereplői vagy a kaszinó előtt vannak, vagy a környező szállodákban, vagy a genfi órakiállításon, vagy Davosban, néhány kilométerre Montreux-től, mégis egy világ választja el őket egymástól. Ezért aztán addig nem lesz béke, amíg minden érintett meg nem győződik arról, ideiglenesen az érdekei azt diktálják, hogy ne dörögjenek a fegyverek. Ha így lesz, s Aszad minden előzetes esélylatolgatás ellenére meg tudja tartani hatalmát, akkor valószínűleg senki sem fog azzal törődni, hogy demokratikusan működik-e az állam.
Emlékezzünk, Kadhafi ezredes 2004-ben Tony Blairt fogadta legendás beduinsátrában, ezt követően a brit kormányfő azt mondta, túl kell lépni a múltbéli ellenségeskedésen. Hét év múlva a szakállas martalócok darabokra cincálták az ezredest. Akkor épp jók voltak.
