A rendszerváltás azt az illúziót ébresztgette, hogy a kommunisták szervezeteinek, intézményeinek, erő- és ideológiai központjainak felszámolása a kommunizmus gyors kimúlását vonja maga után, de hamar bebizonyosodott, ez csak önáltatás volt. Néhány csoportot valóban megszüntettek, ám azok tagjainak kapcsolati tőkéje továbbra is konvertálható maradt. Mások némi felszínes kozmetikázás után mint meggyőződéses demokraták büszkélkedtek, de valójában azokat a szervezeteket, amelyeknek a felszámolás lett volna a feladatuk, megszállták a felszámolandók, jelentős részben ők döntve el, mit és mennyit mentenek át a kommunizmusból a polgári demokráciába.
Ahhoz, hogy a polgárokat meggyőzzék a kommunizmust megszüntetni akaró szándék komolyságáról, a kommunista bűnöket be kellett (volna) vallani, részben jóvá kellett (volna) tenni, meg kellett (volna) büntetni. Az elmúlt huszonöt év kevésnek bizonyult ezek megvalósítására. A sztálinizmus rémtetteiről elég bőséges és részletes ismeretekhez juthatunk, a Rákosi-korszakról, s főleg a kádári időkről ugyanezt már nem lehet elmondani. A diktatúra irányítóit, haszonélvezőit sok esetben ma is személyiségi jogoknak álcázott kiváltságok védik és leplezik. A különböző ügynöktörvények végrehajtása és a nyomukban kialakult jogi káosz egy darabig tragikusnak tetszett, ma már csak szívszorítóan komikus.
A kárpótlás nem a mértéke miatt bántotta a lakosság igazságérzetét. A vagyonuktól, szabadságuktól, méltóságuktól megfosztott emberek megnyomorított életét semmilyen földi javakkal helyrehozni nem lehet. Ugyanakkor ezeknek az embereknek a kárpótlását a társadalommal fizettették meg, jóllehet, az egész társadalom a diktatúra vesztese volt. Vesztesek fizettek a még nagyobb veszteseknek, miközben a bűnelkövetők lopott, összeharácsolt, felhalmozott vagyonát nem kobozták el, helyette törvényesítették. Sőt, a kárpótlásból aljas pénzügyi trükkök és működő kapcsolatok révén pont a kommunisták húzták a legnagyobb részt, gazdagodtak meg, halmoztak fel újabb, ám ezúttal már érinthetetlen magánvagyonokat.