Hallgatni a költőre

Talán az a baj, hogy túl gyorsan felejtünk, túl korán megbocsátunk és nem tépjük ki gyökerestül a gazt. Ha éppen nem a túlerő győz le bennünket, kaméleonok csalnak lépre.

Kezdte a nemzetiségek bevált uszításával, aztán folytatta a csaknem félkegyelmű uralkodó, V. Ferdinánd félreállításával, később az orosz cár megkeresésével. (A beteg Ferdinánd menesztése már régről tervben volt, csupán a forradalmi hullám – Pest mellett Bécsben és Prágában is lázadás tört ki – nem kedvezett a változtatásnak. A „nyugodt pillanat” a pákozdi győző, Móga János schwechati veresége és az újabb, októberi bécsi zendülés után érkezett el. Az ifjú – tizennyolc éves – Ferenc József 1848. december másodikán foglalta el a trónt.)

A történelem ismétli önmagát („Ha a koronát el nem töritek, / Fejét a szörny ismét fölemeli”). Talán ha Schwechat előtt nem bizonytalanodik el a lendületben lévő fiatal honvédsereg, és menetből Bécsig vonul egyesülni a föllázadt diáksággal Talán ha – fél évre rá – a dicsőséges tavaszi hadjáratban (hosszú vajúdás, indulatos Kossuth–Görgey-viták után) nem állunk le Budát ostromolni, de űzzük tovább a megroggyant császáriakat – nos, akkor talán eltörhetett volna az a korona De nem így történt, helyette bekövetkezett a baljós költői látomás: „Fejét a szörny ismét fölemeli ” Mint oly sokszor.

A magyar história szereplői nem hallgatnak Petőfire. Sorsfordulóink rendre megtorpannak a szelíd nyesésnél, lombtördelésnél – a gyökér kiásása előtt már elfogy a bátorság. Illetve dehogy, a bátorság megvan. Talán inkább túl gyorsan felejtünk. Korán megbocsátunk, az a baj. Hiszünk, akiknek nem lenne szabad hinnünk. Ha meg éppen nem a túlerő győz le bennünket – kaméleonok csalnak lépre. Olykor meg egyenesen magunk kérjük vissza megnyomorítóinkat, ahogy az a közelmúltban többször is megtörtént, hogy aztán jöjjön az újabb csalódás. Rengeteg a példa. Ki érti ezt? Csatákat nyerünk, de háborúkat veszítünk.

Vajon mikor hiszünk végre a költőnek?

Persze nem „akasztanunk kell” – de gyökeresen kiásni a gazt föltétlenül. Eltávolítani, ami nem odavaló. Erre figyelmezteti a nemzetet – a ma generációját is – Petőfi Sándor a maga temperamentumán. Zord indulatának már akkor, negyvennyolcban is jó oka volt. És vajon mit szólna most, ha végignézne az elszaladt százhatvanhat esztendőn, a „gyomlálatlan” emberöltőkön? Mit szólna teszetoszaságunkra, ami miatt időről időre ránk tekeredett valami rút, kiirthatatlannak látszó folyondár?

Legszebb ünnepünk, március tizenötödike hordozza magában a legtöbb tanulságot. Petőfi Sándor pedig már rímekbe is szedte. Nekünk csak újra kellene olvasni az intelmeket. Értelmezni. Alkalmazni. Néhány hét múlva – április hatodikán – lesz is rá jó alkalom.