Megírni, elszavalni a Nemzeti dalt, megszerkeszteni, kinyomtatni a tizenkét pontot „csupán” a dolgok eleje – megzabolázni, alkalmas utat szabni a begyújtott vágyaknak, az az igazi kihívás. Mert csak így szavalhatjuk hitelesen a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a forradalommal eggyé vált versének refrénjét: „Rabok tovább nem leszünk!”
Petőfi ennél tovább megy. Féltve a forradalom parazsát, írja is majd – írja? kiáltja – Debrecenben kelt roppant versében (1848. december): „Kaszálhatd a fűt világvégeig, / Holnap kinő az, ha ma lenyesik. / Tördelheted le a fa lombjait, / Idő jártával ujra kivirít.” A forradalom költőjének megborzongató „javaslata” maga a vers címe: „Akasszátok föl a királyokat!” És azokhoz is szól, akik vívódnának ezt választani: „Hiába ömlik, hősök, véretek, / Ha a koronát el nem töritek, / Fejét a szörny ismét fölemeli, / S akkor megint elől kell kezdeni.”
Mit sem ér a legfényesebb győzelem, ha írmagja marad a legyőzöttnek – sugallja a költő. Vajon tudta volna-e ezt az üzenetet merész-költőien rímekbe szedni bárki más? Aligha. (Persze, „értékelte” is a szabadságharcot eltipró császári „irodalomkritika”. Még napokkal az ütközet után is Petőfi holttestét kerestette a bosszúszomjas Ferenc József a segesvári csatatéren )
Persze, mint a győztes forradalmakat, a mi március tizenötödikénket is körbeölelte a csalfa boldogság. A korai öröm. De hát ki ne értené ezt meg? Maga Petőfi is nem kis büszkeséggel írja akkori naplójában, miként fogadta a Budán székelő „hatalom” a nagy nap végén a forradalmi választmány küldöttségét: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatik, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” Bele bizony – mert ott és akkor nem is igen volt más választása
Csakhogy a hatalom – ahogyan szokta – nem feladta, csupán kivárt. A zsarnoknak rutinja van az ilyenben, régről tudjuk. Cselt forral. Reménykedik. („Holnap kinő az, ha ma lenyesik”) A forradalmi ifjúság követelései előtt március idusán még meghajló bécsi udvar már a következő hetekben megpróbálta visszaszerezni a nemzetnek tett engedményeit. Lassan, alattomosan, de egyre nagyobb léptekkel.
Kezdte a nemzetiségek bevált uszításával, aztán folytatta a csaknem félkegyelmű uralkodó, V. Ferdinánd félreállításával, később az orosz cár megkeresésével. (A beteg Ferdinánd menesztése már régről tervben volt, csupán a forradalmi hullám – Pest mellett Bécsben és Prágában is lázadás tört ki – nem kedvezett a változtatásnak. A „nyugodt pillanat” a pákozdi győző, Móga János schwechati veresége és az újabb, októberi bécsi zendülés után érkezett el. Az ifjú – tizennyolc éves – Ferenc József 1848. december másodikán foglalta el a trónt.)
A történelem ismétli önmagát („Ha a koronát el nem töritek, / Fejét a szörny ismét fölemeli”). Talán ha Schwechat előtt nem bizonytalanodik el a lendületben lévő fiatal honvédsereg, és menetből Bécsig vonul egyesülni a föllázadt diáksággal Talán ha – fél évre rá – a dicsőséges tavaszi hadjáratban (hosszú vajúdás, indulatos Kossuth–Görgey-viták után) nem állunk le Budát ostromolni, de űzzük tovább a megroggyant császáriakat – nos, akkor talán eltörhetett volna az a korona De nem így történt, helyette bekövetkezett a baljós költői látomás: „Fejét a szörny ismét fölemeli ” Mint oly sokszor.
A magyar história szereplői nem hallgatnak Petőfire. Sorsfordulóink rendre megtorpannak a szelíd nyesésnél, lombtördelésnél – a gyökér kiásása előtt már elfogy a bátorság. Illetve dehogy, a bátorság megvan. Talán inkább túl gyorsan felejtünk. Korán megbocsátunk, az a baj. Hiszünk, akiknek nem lenne szabad hinnünk. Ha meg éppen nem a túlerő győz le bennünket – kaméleonok csalnak lépre. Olykor meg egyenesen magunk kérjük vissza megnyomorítóinkat, ahogy az a közelmúltban többször is megtörtént, hogy aztán jöjjön az újabb csalódás. Rengeteg a példa. Ki érti ezt? Csatákat nyerünk, de háborúkat veszítünk.
Vajon mikor hiszünk végre a költőnek?
Persze nem „akasztanunk kell” – de gyökeresen kiásni a gazt föltétlenül. Eltávolítani, ami nem odavaló. Erre figyelmezteti a nemzetet – a ma generációját is – Petőfi Sándor a maga temperamentumán. Zord indulatának már akkor, negyvennyolcban is jó oka volt. És vajon mit szólna most, ha végignézne az elszaladt százhatvanhat esztendőn, a „gyomlálatlan” emberöltőkön? Mit szólna teszetoszaságunkra, ami miatt időről időre ránk tekeredett valami rút, kiirthatatlannak látszó folyondár?
Legszebb ünnepünk, március tizenötödike hordozza magában a legtöbb tanulságot. Petőfi Sándor pedig már rímekbe is szedte. Nekünk csak újra kellene olvasni az intelmeket. Értelmezni. Alkalmazni. Néhány hét múlva – április hatodikán – lesz is rá jó alkalom.
