Megkövülten rájuk meredtem, ezt kihívásnak vehették, mert nekem rontottak. Riadtan hátrálva, üvöltözve, a meredek parton lefelé araszolva bele kellett gázolnom a folyóba, ott békén hagytak. Azóta zsigerileg rettegek a kutyáktól. Hétfőn is, a Petőfi hídnál, megint futás közben, épp csak megszaglászott egy, de nagy lendülettel indult, ettől begőzöltem, emelt hangon vontam felelősségre a gazdáját, mire ő megengedő mosollyal mondta: ember, kölyök vizsla, a légynek sem árt.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor kedd este Heller Ágnest néztem a televízióban. Friss Radnóti-díja kapcsán a riporter nem túl eredeti módon azt kérdezte tőle, hány éve küzd az antiszemitizmus, a rasszizmus ellen, erre az általam addig nem túl nagyra taksált filozófus – nem azzal van gondom, amit képvisel, hanem azzal, ahogyan, tele prekoncepciókkal, igazán eredeti, mély gondolatok nélkül, mondatfűzésében átlagos intellektussal – bölcs és őszinte feleletet adott. Valahogy úgy fogalmazott, ő nem küzd, neki ez az élete, hiszen az édesapját, rokonait, barátait elhurcolták, megölték, őt gyermekként édesanyjával kétszer is kivitték a Dunához, óriási szerencséje, hogy egyszer sem lőtték bele, mert aznap már nem került rájuk a sor.
Mindennek hallatán összevetettem kettőnk kódolt félelmeit. Az én „kutyabajomat” az ő feldolgozhatatlan tragédiáival. Ha száz évig él is, hogyan feledhetné, ami vele és a családjával történt? Meg kell értenem, ha mai, ártatlan szavakhoz, szándékokhoz, jóval a vészkorszak után született generációkhoz rég letűnt, de a lelkében, az agyában örökre eleven képeket kapcsol, és a „kölyök vizslától” is görcsbe rándul. A nagyapámat 1944-ben hadifogságba hurcolták a szovjet csapatok, ott is halt meg. A nagyanyám évtizedekig várta haza, először a szüleim esküvőjén, 1963-ban volt hajlandó táncra perdülni, gondolatban akkor engedte el. De az orosz, bármilyen szövegösszefüggésben, élete végéig szitokszó maradt a számára. Remek, erős, józan eszű asszony volt. Miért várnám el Heller Ágnestől, hogy különb legyen a nagyanyámnál? Egyiket a bal, másikat a jobb lábával tiporta meg a történelem.
Ahogyan egyre többet tapasztalok, úgy fogadok el majdnem minden irracionális, amúgy rég kiapadtnak tűnő forrásból fakadó indulatot, akár gyűlöletet is. Cserébe annyit kérek, várok, ugyancsak viseljék el, ha nekem másfélék, máshonnan erednek a gerjedelmeim. A közelmúltban egy zsidó barátom a szememre vetette az egyik írásomat. Szelíden kérdeztem tőle, intelligens és igazán jó emberként miért nem képes belátni, hogy vélt vagy valós antiszemitizmus ügyében ő nem ítélhet kívülállóként, hűvösen, pártatlanul, hisz a holokauszt miatt érintett, iszonyatosan az, ha nem is heted-, de harmadíziglen. Nem válaszolt, és ezért hálás voltam neki.
Mert én sem értekezem hetente, naponta nyilvánosan, tudományos igényességgel a kutyákról. A gyerekeimnek is csak annyit mondok, nem lesz kutyánk, de azt már nem, miért nem. Úgysem értenék. Persze, tudom, vannak remek kutyák is; de miközben ezt írom, máris azt érzem, megcsal a tudatom. Szóval, nálam a kutyák vesztettek, és kész. E méltatlan előítéletet a világ kutyái természetesen jól viselik. De ama másik szereposztásban, amikor engem küldenek le kutyába, nem is sejtem, mi a teendő.
