Ahogyan egyre többet tapasztalok, úgy fogadok el majdnem minden irracionális, amúgy rég kiapadtnak tűnő forrásból fakadó indulatot, akár gyűlöletet is. Cserébe annyit kérek, várok, ugyancsak viseljék el, ha nekem másfélék, máshonnan erednek a gerjedelmeim. A közelmúltban egy zsidó barátom a szememre vetette az egyik írásomat. Szelíden kérdeztem tőle, intelligens és igazán jó emberként miért nem képes belátni, hogy vélt vagy valós antiszemitizmus ügyében ő nem ítélhet kívülállóként, hűvösen, pártatlanul, hisz a holokauszt miatt érintett, iszonyatosan az, ha nem is heted-, de harmadíziglen. Nem válaszolt, és ezért hálás voltam neki.
Mert én sem értekezem hetente, naponta nyilvánosan, tudományos igényességgel a kutyákról. A gyerekeimnek is csak annyit mondok, nem lesz kutyánk, de azt már nem, miért nem. Úgysem értenék. Persze, tudom, vannak remek kutyák is; de miközben ezt írom, máris azt érzem, megcsal a tudatom. Szóval, nálam a kutyák vesztettek, és kész. E méltatlan előítéletet a világ kutyái természetesen jól viselik. De ama másik szereposztásban, amikor engem küldenek le kutyába, nem is sejtem, mi a teendő.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!