Pedig nem változott semmi. 2011-től ugyanazt a Széll Kálmán-tervet követi a kormány, mint jelenleg, a pénzügyi stabilitás immár negyedik éve töretlen, az ország igyekszik lehetőségeihez mérten úgy gazdálkodni, hogy a kiadásai ne vagy csak kismértékben haladják meg a bevételeit.
Az IMF látványos fordulata mögött más okokat lehet sejteni. Egyrészt kénytelenek voltak elismerni azt, amit már az Európai Bizottság és az OECD is megtett: az ország kikászálódott a válságból és végre fenntartható növekedési pályára állt. Az IMF is elismeri, hogy ez már rég nemcsak az export húzóerejének vagy – mint 2004 és 2009 között – szinte kizárólag a hitelekből bővülő gazdaságnak köszönhető, hanem a beruházásoknak és a fogyasztásnak. Ebben nagy szerepe van az IMF által most kiemelten megdicsért jegybanki növekedési hitelprogramnak és az ipari termelés gyors emelkedésének. Emellett az egész kelet-közép-európai térségben Magyarország tőkevonzó képessége a legjobb a Financial Times friss felmérése szerint, és szinte az összes nagybank, illetve befektetőház legalább két százalék körüli fejlődést jósol erre az évre.
Dollárkötvényeinket hétfőn ötszörös túljegyzés mellett elkapkodták, ráadásul kifejezetten alacsony kamat mellett. A tényekkel szembemenni tehát felesleges és hasztalan lenne: be kellett látni, hogy a negatív előrejelzésekkel sok kárt lehetett ugyan okozni a magyar gazdaságnak, de összességében mindenki jól jár, ha a régióban a stabil országok számát gyarapítjuk.
A másik ok ugyanis a térség jelenlegi helyzetében keresendő: az ukrán helyzet rávilágított arra, mennyire sérülékeny az unió, és a kelet-közép-európai országokra erős védőbástyaként nagyobb szüksége van Brüsszelnek, mint valaha, mivel az orosz–EU feszültség akár könnyen vissza is üthet. Az IMF elismerésének következő, talán legfontosabb indoka a nemzetközi gazdasági helyzetben rejlik. A valutaalap számára is egyértelmű, hogy az ukrán gondok felerősítették a január óta tartó, úgynevezett felzárkózó piaci válságot, amely az amerikai központi bank gazdaságélénkítő programjának visszafogása miatt szinte borítékolható volt. Magyarország, mint a korábbinál sokkal erősebb gazdasági alapokkal rendelkező állam, ebből a válságból eddig szerencsére nem sokat érzett, köszönhetően a fegyelmezett pénzügypolitikának, az alacsony inflációnak és a két számjegyű beruházásnövekedésnek.
Végül, az országjelentés tanulsága, hogy a neoliberális média mennyire elhallgatta. Pedig a dicséret nem a kormánynak szólt (ahogy a Népszabadság írta: az IMF „mintha hájjal kenegetné a kormányt”), hanem a lakosságnak, amely forintonként rakta össze a kilábaláshoz szükséges pénzt. A magyar gazdaság javulásának újabb nemzetközi elismerését akár örömmel is lehetett volna nyugtázni, mégsem ez történt. A jelentésből kiragadott, homályos kockázatokra utaló félmondatok szajkózása és a pozitívumok elhallgatása után az IMF-jelentés vagy eltűnt a balliberális médiából, vagy házi szakértőikkel elemeztették úgy, hogy kizárólag negatív képet kaphassanak az olvasók. Mi mást vártunk tőlük?
