Áder János beszédében az alaptörvény szellemiségét megjelenítve szólt a rendszerváltás lezárásáról, a szimbolikus ügyekben vívott árnyékbokszolás hiábavalóságáról, az elmúlt évszázad diktatúráinak elítéléséről. Az államfő 1848 örökségére, a nyugatos polgárosodás előmozdítására visszautalva azt is világossá tette, mi az, ami a közjogi rendszer átszabása, a társadalmi alrendszerek átalakítása mellett is állandó: 1989–1990 értékválasztása.
A kormánypártok feladata a következő négy évben ha nem is egyszerű, de magától értetődő. Annak bebizonyítása, hogy a 2010-től nagy viták, hazai és nemzetközi érdekütközések árán kiépített rendszer jobban teljesít, mint a húsz év alatt az ország fejlett Nyugathoz való felzárkózásában kudarcot vallott elődje. Április 6. az ebbe helyezett megelőlegezett bizalmat fejezte ki. A Fidesz–KDNP az újabb kétharmados felhatalmazás birtokában szabadon élhet a rendszer tökéletesítésének, javítgatásának, korrekciójának lehetőségével. Az erő pozíciójából pedig, ha akar, sokat tehet azért, hogy lecsendesítse a múlt még mindig zajos vitáit. Ehhez nem elsősorban a politikai ellenfeleinek, hanem a konfliktusok élezésében nem érdekelt józan többségnek érdemes gesztusokat tennie.
Az ellenzéknek, különösen annak nemrég még magát kormányváltóként propagáló részének roppant nehéz lesz megtalálnia a helyét az új rendszerben, amelynek tagadására építette eddig a politikáját. Ha ezt folytatja, a nép által kétszer csúnyán leszavazott politikáját konzerválja, ami nem látszik túl ésszerűnek. Nem várható, hogy gyorsan alkalmazkodjon a balliberális ellenzék az új helyzethez; néhány független képviselő közjogilag értelmezhetetlen alternatív eskütétele, a parlamenti helyett az utcai politizálás elsőbbségéről szóló nyilatkozatok leginkább a teljes tanácstalanság lenyomatai. Az újabb négy évre a súlytalanság állapotába került ellenzék szabadon választhatja ismét a botránypolitizálás eszköztárát, ám ennek a korlátait is megmutatta az elmúlt négy év. A tegnapi alakuló ülés mellékszála volt a Jobbik provokációjaként jelölt vitatott múltú politikus parlamenti alelnökké választása. A radikálisok joga és felelőssége volt ez a lépés. A baloldal szokásos, „elvszerű” felháborodását pedig alaposan hitelteleníti az a szocialista politikus, aki húsz év után tanulhatja meg: nem elég nem szkinhednek lenni, annak sem szabad látszani.
Mindennél azonban fontosabb, hogy a jóval kevesebb mint kormányváltást hozó választás után létrejött az az Országgyűlés, amely, ha jól végzi a munkáját, egy korszakváltás beteljesítőjeként szerepelhet a jövő történelemkönyveiben. Kövér László, a parlament régi-új elnöke azt szeretné, ha a következő négy évben a politikai erők legalább a sorskérdésekben megtalálnák a közös nevezőt. A reformkor világát megidéző muzsikaszó a nyitányon mindenesetre mintha ezt, a legnemesebb hagyományaink folytatását ígérte volna. Egészséges szkepticizmusunkat legyűrve ne zárjuk ki eleve ennek a lehetőségét!
