Demokráciában azonban egy választás sohasem tét nélküli. Ha például a Fidesz–KDNP a tisztán listás, vagyis arányos rendszerben lebonyolított választáson 50 százalék körüli eredményt ér el (a lehetséges 21-ből legalább tíz mandátumot megszerez), az olyan nyomatékot adhat az Orbán Viktor által európai középnek nevezett politikai tábor felhatalmazásának, amivel valóban lezárhatók például az áprilisi választás eredményének értelmezése körüli terméketlen viták. Ha túl akarunk lépni a múlt vitáin, ha időnket és energiáinkat értelmesebb dolgokra szeretnénk fordítani a jövőben, a kormányzó jobboldal nagyarányú győzelme sokat segíthet ebben.
Ez a választás kivételes lehetőséget jelent a jobbközép, polgári értékrendű választópolgárnak arra, hogy a Fidesz támogatásával a baloldali ellenzék pozícióharcába is beleszóljon. Ha ugyanis a kormánypártok hívei fegyelmezetten, nagy létszámban az urnák elé járulnak, növelik annak az esélyét, hogy a „demokratikus” ellenzék egyik vagy másik kisebb pártja elbukjon a bejutási küszöbön. Talán nem mindenki emlékszik: 2009-ben, a legutóbbi EP-választáson fordult elő először, hogy az SZDSZ öt százalék alatt teljesítsen (2,16 százalék), onnan pedig már nem volt visszaút. Egy hasonló forgatókönyv reménye mondjuk a Demokratikus Koalíció esetében, gondolom, kellő motiváció a részvételre egy jobboldali szavazó számára.
Ennél fontosabb szempont, hogy a belpolitikai szintfelmérésen túl ez a választás arról is szól, hogy mi, magyarok milyen Európai Uniót akarunk. A néppártiak és a szocialisták kiélezett versenye az első helyért felértékelheti a magyar szavazatokat: nem elképzelhetetlen, hogy a Fidesz–KDNP mandátumaival válik a néppárti a legerősebb frakcióvá Strasbourgban. Könnyű belátni, ez mekkora súlyt, tekintélyt adna saját, egyébként igen sokszínű pártcsaládján belül az újraválasztott miniszterelnök vezette szövetségnek.
A következő öt évben eldőlhet, hogy képes-e megújulni a válság által megtépázott Európai Unió, az ezzel kapcsolatos döntések, elhatározások pedig Magyarország életét, lehetőségeit is nagyban befolyásolják. A mostani kampányban talán a korábbiaknál világosabban kirajzolódtak az eltérő koncepciók. A baloldaliak, liberálisok föderális, de legalábbis a nemzeti kormányokat fegyelmező, gúzsba kötő, a hazai ellenzék gyengeségét részben ellensúlyozó, inkább Amerika kottájából játszó uniót szeretnének. A radikálisok belülről bomlasztanának, vélhetőleg külső, keleti érdeket szolgálva.
A kormánypártok a nemzetek Európája híveiként az uniót a tagállami érdekérvényesítés, érdekvédelem terepének tekintik, az EU megújítását a reform eredeti értelmében, az alapítók értékrendjéhez való visszatérésként képzelik el, s a külhoni magyaroknak csorbítatlanul biztosítanák az európai jogok teljességét. Utóbbi koncepció mellett már letettük a voksunkat április 6-án; most a miheztartás végett megüzenhetjük Brüsszelnek, hogy a magyarok nagy egyetértésben ezt képviselik. Európai polgárként ötévente szólhatunk bele abba, hogy merre haladjon az unió.
Vegyük komolyan magunkat: szavazzunk!
