Első ránézésre 46 fogva tartott kegyetlen gyilkos sorsát érintő kérdésben foglaltak állást, valójában azonban megint a magyar alkotmánnyal és az alkotmányozó kétharmaddal, főként annak megismételt megerősítésével támadt gondjuk. Ezzel nem tud most mit kezdeni Brüsszel és az ottani szocialista lobbi, amely a magyar kormány állítólagos Európától távoliságát szeretné ismét bizonygatni. Az sem véletlen, hogy az ügyben épp Göncz Kinga és Tabajdi Csaba szocialista EP-képviselők indítottak először támadást, és követtek el mindent az alaptörvény megváltoztatásáért.
Nem sok sikerrel. A hazai közvélemény elsöprő többsége ugyanis támogatja a tényleges életfogytiglan kiszabását jogos esetekben. Mint például a 11 éves kaposvári kisfiú kegyetlen megkínzása és meggyilkolása. Vagy a magatehetetlen, idős embereket lelketlenül kifosztó és megölő ároktői banda, a móri mészárosok vagy a balástyai rém ügyében. A társadalom jogosan várja el az államtól, hogy megvédje az ilyen brutális bűnözőktől, mert nem hiszi, hogy az előre kitervelt módon, nyereségvágyból gyilkoló, kegyetlen emberek (?) valaha is annyira megváltozhatnak, hogy becsületes, polgári életet folytatnának. A tényleges életfogytiglan azonban nem jelent örök bűnhődést. A bíróságok dönthetnek úgy, hogy 25–40 év múlva még ezek az elítéltek is feltételesen szabadlábra kerülhetnek, amennyiben addigi magatartásukat figyelembe véve elnöki kegyelemben részesülnek. A kegyelmezés joga tehát még számukra is megadatott.
Néhány szempontot azonban érdemes lenne figyelembe venni a magyar alkotmányt külföldön oly bőszen, politikai okokból támadóknak, amikor a legveszélyesebb bűnözők „reményhez fűződő jogaiért” küzdenek. Amikor 2011 nyarán egy Anders Breivik nevű norvég pszichopata 77 ember életét oltotta ki, felháborodás és értetlenség fogadta Európa-szerte, hogy a maximálisan kiszabható legkeményebb büntetés, vagyis 21 év börtön járt a tettével büszkélkedő tömeggyilkosnak. Még viszonylag fiatalon szabadul, de mi lesz utána? Norvégia a jó közbiztonságnak köszönhetően engedhette meg magának az alacsony büntetési plafont, nálunk és több más európai országban azonban más a helyzet. Ezért más uniós államok is alkalmazzák a tényleges életfogytiglant, hogy a legkegyetlenebb gyilkosokat elrettentse. A benti öngyilkossági kísérletek is mutatják, hogy a halálig tartó bezártság sokszor még a halálbüntetésnél is rosszabb. Ugyanakkor felmerül a kérdés: mivel lehet féken tartani azokat a bűnözőket, akiknek már nincs vesztenivalójuk? Akiknek megszakadt minden kapcsolatuk a kinti társadalommal? Hogyan lehet értelmes elfoglaltságot találni számukra, ami megakadályozhatja az újabb bűncselekményeket? A másik szempont ennél sokrétűbb, és nem is fér egy vezércikk kereteibe. Vajon mennyit nyomhat a latban az áldozatok hozzátartozóinak bocsánata? Emlékszünk, amikor a II. János Pál pápa ellen 1981-ben merényletet elkövető, életfogytiglanra ítélt török Ali Agcához bement a pápa a római börtönbe, és megbocsátott neki. Közel húsz év után a gyilkos elnöki kegyelemben részesült, és kiadták Törökországnak Végül megfontolandó, hogy több évtizedes bezártság és családi kirekesztettség után vajon képes-e valaki beilleszkedni egy társadalomba? Képes-e tisztességes foglalkozást találni és normális emberi kapcsolatokat kiépíteni?
Egy ország lakosságának igazságérzetét nem lehet Strasbourgból dirigálni, és az áldozatok jogait nem lehet a gyilkosokéi mögé sorolni.
