Ugyanis alig másfél hónapja, a honi országgyűlési választások után még úgy nézett ki, hogy az egész baloldal gyökeres megújulásra szorul és készül, vereségéből okulva, de az EP-választás után megváltozott a helyzet, s csak a baloldal egyes társulatai érezték égető szükségét az átalakulásnak, mások úgy vélték, a vágyott újjászületés esetükben már bekövetkezett, s levonták a rettentő választási pofon tanulságait. (Ami pillanatnyilag az lenne, hogy nem kell összeállni a baloldal legnagyobb, legerősebb, hagyományosan baloldalinak tartott pártjával, mert a különböző szervezetek egymás csekély hitelességét oltják ki.) Az EP-választás után a DK és az Együtt–PM is úgy érzi, nekik már csak felfelé vezethet az út, s már őszre, az önkormányzati választásokra úgy megizmosodhatnak, hogy döntő tényezővé válnak. Hiába az MSZP ma még a baloldal legerősebb pártja, a szocik leszálló ágban vannak, akár a magyar labdarúgás Marseille (1969) óta, amióta a látszólagos sikerek csak arra jók, hogy rendre még nagyobb kudarcok érjék az aranylábú fiúkat. Kézenfekvő, hogy a Fidesz kétharmados győzelmeit az MSZP nyakába varrják, mintha a szövetségeseik csak véletlenül, netán kényszer hatására kerültek volna a baloldali összefogásba. Így eljutottunk oda, hogy a megújulás igényével az MSZP egyedül maradt.
A magukra hagyott elesettek küzdelmeit még akkor is együttérzéssel figyeljük, ha tudjuk, saját hibáik és bűneik miatt kerültek sajnálatos állapotukba. Az MSZP-nek sem akarjuk felhánytorgatni, hogy miféle ostoba, gyakorta tisztességtelen tetteik vezettek oda, hogy mára a széthullás küszöbére kerültek. (A mostanság triumfáló baloldaliak szinte mind az MSZP-ből szakadtak ki.) Mi csak emlékeztetni szeretnénk a szocialisták pártját pártoló honfitársainkat, hogy megújulni nem úgy kell, hogy azok, akik gyakorlatilag lenullázták a pártot, most a partvonalon kívülről bekiabálnak, szerintük mi lenne a teendő. Az sem a megújulás útja, ha minimális hitelüket elvesztett, de érdekérvényesítő képességüket megőrző vezetők fals bizalmi szavazásokat kérnek maguk ellen, mert a pozíciójukat megtartják, viszont kiderül számukra, hogy kikkel kell (tanácsos) leszámolniuk. Nem árt felidéznünk, hogy a magyar pártok a sajátos történelmi körülmények miatt, gyakorlatilag a megalakulásuk pillanatától kezdve, folyamatosan a megújulás állapotában leledzettek, mert soha nem találták az igazi önazonosságukat. Ez az identitászavar a múlt század utolsó évtizedében főleg a hagyományos történelmi múltú pártokra volt jellemző, amelyek permanens igazolási és megújulási vágyukban szép lassan felmorzsolódtak és lenullázódtak. Pedig szinte havonta újultak meg, s váltak meghatározó politikai erővé a szocdemek, a demokrata néppárt, az összes kisgazdapárt és mások. Az évezred elején a két kormányváltó párt semmisült meg az állandó megújulási igyekezetekben, az egyik a kormánypárt szelíd és lelkes támogatása ellenére (következtében), a másik meg azért, mert egyenlő távolságot akart tartani a két oldal között, de csak az derült ki, hogy az igazi távolság a párt és a normális emberek között van.
És itt jutottunk el a szomorú konklúzióig, a megújulás vágya nyílegyenes út a szétesés, a megsemmisülés, a megszűnés felé. Szocialisták! Balosok! Csak így tovább!
