Soha többé. Ezek voltak Giusi Nicolini lampedusai polgármester szavai, miután egy hajó az apró olasz sziget közelében elsüllyedt, mintegy háromszázhatvan illegális afrikai bevándorlót magával húzva a hullámsírba. Akkor fogadkozott mindenki, nem lesz még egy ilyen eset, ám egy hét múlva újabb lélekvesztőt nyelt el a Földközi-tenger.
Az elmúlt években egyre többen próbáltak meg így bejutni az EU-ba, a felmérések pedig azt mutatják, hogy a második világháború óta nem kényszerültek annyian elhagyni otthonukat, mint tavaly. Szám szerint többen, mint ötvenmilliónyian. Magyarországon is rekordszámú illegális határátlépést regisztráltak. Míg évekig évi közel kétezer ilyen eset történt, addig tavaly majdnem húszezren próbálkoztak ezzel.
Már a három évvel ezelőtti arab tavasz is tízezreket mozgatott meg. A menekültek az egykori diktatúrák üszkös romjain kialakuló zavaros politikai és gazdasági helyzet miatt inkább az EU-ban nélkülöznek, mint otthon. Inkább a francia Calais városában sokadszor felszámolni próbált, illegálisan összetákolt bádogbódékból nézik a ködös La Manche csatornát, vagy a sokak számára hőn vágyott Nagy-Britanniát. Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szíria és most ismét Irak. Csak néhány konfliktussal terhelt ország, ahonnan szinte mindenki az EU-ba menekülne, akárcsak Afganisztánból, vagy éppen az amúgy fegyveres konfliktustól mentes Koszovóból. Európa ráadásul Afrika Szaharától délre eső részeiről nézve is csábító célpont, főleg a polgárháborúk vagy épp kalózok dúlta vidékek lakói számára.
A korábban „toleráns” Európában ugyanakkor érződik, egyre kevésbé megengedők a bevándorlókkal szemben. A gazdasági válság és a többek között Angela Merkel és David Cameron által is elismert, a „multikulturális társadalmi modell megbukott” beismerés csak fokozza a helyzetet. A nadrágszíj megszorítása pedig a nyugat-európai országokban is mindinkább gátat szab a „segélyért próbálunk meg menekült státust kérni”-mentalitásnak. Közben a kulturális különbségeket sem sikerült legalább a békés egymás mellett élés szintjén tartani. A problémák általában nem is az első, eredetileg betelepülő, munkáját a legtöbb esetben megbecsülő generációval, mind inkább a már itt született, sok esetben uniós állampolgársággal bíró generációkkal van. A kérdés tehát igen érzékeny és összetett, még akkor is, ha az amúgy elöregedő EU-nak szüksége lesz munkaerőre.
A menekültkérdést bonyolítja, hogy elsősorban azokat az uniós tagállamokat sújtja, amelyeket a válság is igencsak tépáz. Olaszország mellett Görögország vagy épp Spanyolország is folyamatosan pluszkeretet kér Brüsszeltől emiatt. Az EU-nak ugyanis nincs egységes menekültügyi irányelve, a témát a tagállamok maguk kezelik. Így fordulhatott elő például az, amikor Franciaország visszafordította Olaszország irányába az onnan érkező menekülteket szállító vonatokat, mondván, Róma oldja meg a saját „problémáját”. Hogy mégis mi lehet a megoldás? Hogyan lehetne legalább kielégítő menedékpolitikát folytatni? Az ENSZ BT kényelmes foteljeiből, folyton hezitálva, mindig csak az események után kullogva semmiképp. Ahogy a menekültek világnapjára időzített hangzatos közleményekkel sem. Első lépésben talán a probléma gyökerénél, az adott térségben, viharzónákban kellene kezdeni, hogy ne kelljen például szír kisgyerekek tízezreinek libanoni, jordániai vagy török menekülttáborokban vízért kuncsorognia. Talán ha azok, akik menekülnek, a saját hazájukban is jól éreznék magukat, miközben a fejlett világ nem asszisztálna vagy helyeselne az ottani háborúkhoz, akkor még azt is megúsznánk, hogy a menekültekre szánt dollártízmilliókat netán valaki zsebre tegye.
Ha nem lépünk, akkor pedig sajnos még többen, tízmilliószámra kerülnek hasonló helyzetbe a nem is olyan távoli jövőben.
