Tetszetős ez a teória, különösen a spájzban, meggybefőttön növő penészben is amerikai összeesküvést látók egyre népesebb tábora számára. Óvatosságra int azonban, hogy tengerentúli szövetségeseink mindenkori politikájában bizonyítottan van egy igen nagy adag, pragmatizmust kizáró messianisztikus ostobaság is. Akármilyennek szánta, Barack Obama elnöksége kívülről szemlélve különösen ennek a dilemmának a jegyében telik.
Most, hogy az Egyesült Államok által 2003-ban megszállt, majd 2011-ben elhagyott Irakból az iszlamista fegyveresek döbbenetes előretöréséről érkeznek hírek, efféle kósza gondolatok forognak a megfigyelő fejében. Az Iraki és Levantei Iszlám Államnak (ISIL) nevezett szervezet állítólag különböző, még az al-Kaidával is közösséget vállaló csoportokból jött létre, elsősorban a szomszédos Szíriát lángba borító polgárháború nyomán.
Januárban még Fallúdzsa elfoglalásáról jöttek hírek, majd egyre több rajtaütésről és merényletről, annyi áldozatról, amennyi az amerikaiak kivonulása óta példátlannak számít. Aztán egyszer csak becsapott a villám, elesett Moszul, Irak második legnagyobb városa, s vele a hárommilliós Ninive tartomány.
Az elkergetett kormányzó szerint a kormánycsapatok hazudtak jelentéseikben Bagdadnak, valójában nem álltak készen a harcra a támadók ellen: néhány száz elszánt iszlamista előretörése láttán hadosztályok estek szét, a katonák eldobálták felszerelésüket, civilbe öltöztek, és kereket oldottak. Védtelenül maradt civilek százezrei menekültek el, tartva attól, hogy az ISIL bevezeti az iszlám törvénykezést, vagy csak úgy, rendteremtési céllal vérengzésbe kezd. Amikor ezek a sorok íródnak, a fővárostól hatvan kilométerre zajlanak a harcok, a bagdadi amerikai erődítmény-követség őrségét pedig megerősítették.
De bárhogy értelmezzük a látottakat, bármi legyen is az ember válasza a cikk elején említett dilemmára, az Irakban néhány nap alatt lezajlott események az Egyesült Államok globális vezetői szerepre való alkalmatlanságát bizonyítják. Lám, hosszú évtizedek politikája, amely amerikai katonai intervenciók, háborúk sorát és áldozatok millióit hozta, nem érte el a magabiztosan hangoztatott célokat, a béke és stabilitás megteremtését, a demokrácia elterjesztését. Van-e békemegállapodás az izraeliek és a palesztinok között?
Van-e működőképes állam ma Líbiában, Egyiptomban, Jemenben, Irakban, Afganisztánban? De kissé távolabb tekintve azt a kérdést is feltehetjük, hogy van-e Boszniában vagy Koszovóban? Nagyobb biztonságban érezheti-e magát az amerikai (és a nyugati) állampolgár attól, hogy az utóbbi három évtizedben reguláris és irreguláris mozlim harcosok tízezreivel végeztek a csillagos-sávos lobogó alatt felsorakozott amerikai és szövetséges hadak? Nem csorbulnak-e százmilliók szabadságjogai odahaza az egyre szigorodó biztonsági intézkedések miatt?
A kritikusok által találóan George W. Bush korábbi amerikai elnök pincsikutyájának nevezett egykori brit miniszterelnök, Tony Blair a napokban magabiztosan azt mondta, hogy nem lehet Irak 2003-as megszállását hibáztatni napjaink fejleményeiért. Majd ha egy ilyen mondat védőbeszédként, egy háborús bűnöket tárgyaló nemzetközi bíróságon hangzik el a nevezett vádlottak és társaik szájából, akkor, és csakis akkor reménykedhetünk abban, hogy pozitív fordulat következik be. Egy ilyen törvényszéken remélhetőleg az sem lesz enyhítő körülmény, hogy a bűntetteket messianisztikus ostobaságból követték el, nem pedig stratégiai számításból.
