Politikától független újságírás nincs. A függetlenség mozzanata a választásban van, amikor egy újságíró, egy értelmiségi szabadon eldönti, minek a szolgálatába állítja tudását, készségeit, és mi az, aminek soha nem állítja a szolgálatába. Oly korban élünk, hogy pontosan lehet tudni, ha valaki független újságírónak állítja be magát, akkor vagy baloldali, vagy liberális erőket szolgál, csak ezt nyíltan nem vállalja, s véleményét szeretné a minden szubjektivitástól független objektív igazság megtestesülésének láttatni.
A Magyar Nemzetről sokszor leírták, különösen a második Orbán-kormány megválasztása óta, hogy a kormány szócsöve, a Fideszt nem meri bírálni, a hatalom minden intézkedésével egyetért. Ezeket a bírálókat egyáltalán nem zavarja, hogy a Magyar Nemzetnek akkor, amikor a jobboldal nyolc éven át ellenzékben volt, ugyanez volt a politikai beállítottsága, stílusa, ideológiai alapállása. Se polgári kormány, se hatalom a közelben. De feladat akkor is volt: egyben tartani a polgári szavazótábort, s megmutatni az igazság árnyékba borított arcát.
Aki közvetlen megfeleléseket keres egy politikai párt, egy ideológia és egy magára adó napilap irányultsága között, az csak fals eredményre juthat. Az áttételek szerencsére bonyolultabbak. Ahol nincsen pártállam, ott nincsen kézi vezérlés. A közvetlen irányítású újságok színtelenek, karakterüket vesztik. Lapunkról ellenségei sok rosszat mondtak, de azt, hogy színtelen vagy karakterét vesztett, még nem hallottam. Viszont a pártállam idején – tudom, ezt sokan kétségbe vonják majd – a Népszabadság és a Magyar Nemzet jobban hasonlított egymásra, mint ma a Magyar Nemzet keddi meg a szombati száma.
Ha csak az elmúlt hónapokat nézzük, három húsbavágó kérdésben is eltért lapunk véleménye a kormány álláspontjától. Lapunk – ahogy rajtunk kívül még számos szereplő, többek közt az RTL Klub – nem értett egyet a reklámadó bevezetésével, nem üdvözöltük a kormány tervét az útépítő cégekre kivetett különadó tekintetében, és nem csak a véleményoldalon mondtuk el az agrárium számos szereplőjével egyetemben: a legutóbbi, legfelsőbb szinten bejelentett támogatási limitek hatása hosszú távon káros, rövid távon bénító. Nem baloldali lapban, hanem lapunk hasábjain jelent meg éles hangú vitaindító cikk 2011-ben az Orbán-kormány gazdaságpolitikájáról. (A 168 Óra boldogan írta: Mellár Tamás ostorozza a kormány gazdaságpolitikáját, 2011. augusztus 26.) Kemény hozzászólásokkal végigfolyhatott a vita, a rovatvezetőt egy vak hang bírálat nem érte. Nem omlott be a szerkesztőség folyosója attól sem, hogy publicisztikájában az egyik főmunkatárs megpendítette, miért lett volna jobb nappal állítani föl a német megszállás áldozatainak emlékművét, reggeli nyilatkozatát pedig a kormányfő elmondhatta volna avatóbeszédként.
A magyar jobboldal széles és sokszínű. A baloldal által oly sokat kárhoztatott kétharmados többség viszonylag új fejleménye, hogy a közéleti vitákban is eltolódások jönnek létre. Amíg ugyanis a baloldal kicsi, jelentéktelen és esztelenül ellenséges, addig nem vitaképes. Addig a legfontosabb viták, véleményeltérések egyre inkább a jobboldal megnagyobbodott térfelén fognak megjelenni. Az újságíró ezt képes segíteni, befolyásolni, és számíthat rá, hogy szándéka nem fog mindenkinek a tetszésével találkozni. A jobboldali újságíró edzett, vagy legalábbis törekszik rá, hogy az legyen. Sajátos ellentmondás: kivételes érzékenység kell az íráshoz, de kivételesen vastag bőr az írás hatásának elviseléséhez. Minél erősebben hat egy cikk, annál szélesebb skálán helyezkednek el a vélemények. Függetlenségünk viszonylagos, szabadságunk viszont abszolút: a fele belülről jön, mert bennünk teremtődik meg.
