Ellenkezőleg, a brazilok sportszerűen megtapsolták a németeket, és oléztak, mialatt Kroosék tartották a labdát. Többen persze hazaindultak már 2–0-nál, de nem ürült ki a Mineirao-stadion, ami pedig a legenyhébb természetes reakció lett volna; lincshangulatot pedig csak a rémhírkeltésben érdekeltek emlegetnek. A kamera a meccs végén ráközelített néhány könnyes tekintetre, a játékosok közül sírt Oscar és David Luiz is, de aztán szép csöndben mindenki odábbállt, a brazil újságírók egy órával a találkozó után már nevetgéltek egymás között a sajtóközpontban.
Brazília egyértelműen megváltozott. A futball már nem élet-halál kérdése. Ennek megfelelően Luiz Felipe Scolarit sem négyelték föl azon melegében a sajtótájékoztatón. Persze tettek fel neki kellemetlen kérdéseket, de türelmesen meghallgatták a válaszokat is. Felipao pedig úgy felelgetett, mint egy magyar szövetségi kapitány a soros kudarc után.
Vb-meccsekre a középosztály tud csak bejutni. Gondoltam, a városközpont már biztosan lángol Belo Horizontéban. Ehhez képest ugyanaz a kép fogadott, mint másfél hete, a Chile feletti győzelem alkalmával. Béke, nyugalom, már-már kihalt utcák, csak a túlzsúfolt buszpályaudvaron nyüzsögtek az emberek, de itt is mindenki a maga bajával volt elfoglalva, hogy a percenként induló járatok között tájékoztatás híján megtalálja, melyik buszra is kell felszállnia. A hírek szerint Recifében és Salvadorban akadt kisebb balhé, Rióban hét embert le is tartóztattak – de mi ez egy kétszázmilliós országban? Semmi.
Mi mégse menjünk el ennyivel a történelmi léptékű vereség mellett. Brazília otthon legutóbb 2002-ben kapott ki, hazai tétmérkőzésen pedig 1975-ben. Hét gólt még soha, egyetlen mérkőzésen sem rámoltak be a brazil válogatottnak, eddig az 1920-as, Uruguaytól elszenvedett 6–0 volt a legnagyobb pofon, de a sárga mezesek még csak akkoriban ismerkedtek a játékkal, az uruk és az argentinok sokkal előttük jártak.
De tovább is mehetünk, túl az országhatáron, „klasszikus” vb-elődöntőben még soha, egy csapat sem kapott hét gólt. 1950-ben a körmérkőzéses négyes döntőben éppen a brazilok gázolták el 7–1-re a svédeket, de akkor még tényleg más volt a foci. A kedd esti Németország–Brazília 7–1 talán az egész világbajnoki história legmeghökkentőbb eredménye.
A történelmi pillanat feljogosít minket arra, hogy leszámoljunk a hamis mítoszokkal. Melyek szerint Brazíliában mindenki focizik, méghozzá kiválóan, a brazilok egyenesen erre a játékra termettek, a labdarúgás mindennél fontosabb az országban.
Két és fél hete tartózkodom a dél-amerikai országban, de embereket spontán futballozni elvétve, inkább csak a tengerparton láttam, de bizony ott sem mindenki zsonglőr. A brazil bajnokságról tudjuk, hogy színvonalát, népszerűségét, tőkeerejét tekintve elmarad az európai elit ligáktól. A brazil foci az elmúlt tíz évben egyetlen világklasszist – Neymart – tudott kitermelni, de szimplán jó játékost sem sokat, Pelé és Ronaldo (a „Fenomén”) hazájában jobb híján olyan középszerű labdarúgót kell szerepeltetni centerként a válogatottban, mint Fred.
Alapvetően ma már Brazília is globalizált ország, ahol csak a globális modellek működőképesek. Végérvényesen letűnt a grundfoci korszaka, s vele együtt talán Brazília futballnagyhatalmi státusza is. Érzik ezt a brazilok is. Ezért estek apátiába. Hogy ebből kikecmeregve képesek lesznek-e cselekedni is, az a jövő zenéje. Nem feltétlenül a szamba ritmusára.
