Lineker tétele

Miért éppen – megint – Németország?

Ám a poén mögött érezni, érteni kell annak az esszenciáját is, amit Linekernek testközelből, a pályán is volt alkalma megtapasztalni. A németek valamiképpen erre a játékra termettek. Németország – eleinte csak mint NSZK – négy győzelemmel a világbajnoki örökrangsorban ugyan még mindig „csak” a második az ötszörös nyertes Brazília mögött, bizonyos tekintetben mégis az első. Egyedüliként nyolcszor jutott be a döntőbe – Brazília hétszer –, a legutóbbi négy tornán egyaránt érmet szerzett, ilyen sorozattal, kiegyensúlyozottsággal egyetlen válogatott sem büszkélkedhet. Az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a németek a Föld bármely sarkán vagy akár a Holdon bárkitől 7-1-re kikapjanak.

S látva ezt a magabiztosságot, igazságtalanok lennénk Németországgal, ha a 2014. évi világbajnokságot Brazília mérhetetlen fájdalmával, váratlan kudarcával azonosítanánk s ekképpen vésnénk be a sportág történelemkönyvébe. Ellenkezőleg, a brazilok, akik eddig joggal érezhették úgy, hogy a labdarúgásnak ők a felkent művészei, arra a felismerésre jutottak, nekik is van mit tanulniuk a legyőzőiktől.

A német rátermettséggel persze óvatosan kell bánni, érzékeny és toleráns mindennapjainkban a többi nép becsmérléseként is felfogható, ha egy nemzetet a többi fölé helyezünk. Szó sincs róla. Ám a labdarúgás szépsége egyebek között abban mutatkozik meg, hogy nem elég gyorsan futni, ördöngösen cselezni, a labdával tökéletesen bánni, az egyéni készségeken és képességeken felül olyan lelki, fizikai adottságok is szükségeltetnek, a társadalmi, gazdasági háttérről már nem is beszélve, amelyeket összességében a németek kiválóan hangolnak össze.

Nem német játékos lett a torna gólkirálya, sem a legjobb játékosa, sőt, az első tízbe sem feltétlenül kellene beszavazni egyetlen németet sem, de csapatként a német volt a legerősebb. S nem egy-egy meccsen, hanem az egy hónapon át tartó torna egészét tekintve. S talán ez a legkeményebb próbatétel, amellyel egy válogatottnak a világbajnokság alatt meg kell birkóznia. A kimerítő klubidény után az olykor egymásra féltékeny futballistákat a felkészülés időszakával együtt majd két hónapon át együtt, erejüket, lelkesedésüket pedig fenntartani.

A német tervszerűség, állhatatosság abban is megmutatkozik, hogy Joachim Löw csupán a tizedik szövetségi kapitány a Nationalelf történetében, pedig közvetlen elődje, Jürgen Klinsmann – miként Erich Ribbeck – csak két évet volt hivatalban. A kapkodás, miként számos ellenpélda mutatja, nem vezet sehová.

A német hatás Magyarországon is az élet számos területén megmutatkozik. Arra lenne jó választ találni, hogy az ott sikeres modellt legalább a labdarúgásban miért nem tudjuk olyan mértékben adaptálni, hogy mondjuk minden harmadik világbajnokságra kijussunk. Pedig futballban nem indultunk leküzdhetetlen hátrányból, sokáig éppen úgy hittük, hogy a labdarúgást nekünk találták ki.

Ám a kezdeti lendületünk kifulladt, beálltunk a németeket tisztelők, irigylők, utánzók vegyes, mégis egységes táborába, s ma már legvérmesebb álmainkban sem merünk arra gondolni, hogy Gary Lineker tételét éppen mi dönthetnénk meg.