Magukra irányítják a reflektort, belevakulnak a lopott fénybe. Lázba jöttek, mert szétfutott a hír, hogy az író kormánykitüntetést kap augusztus 20-án. Azóta csak úgy zuhognak a pörölycsapások a kormányra jobbról is, balról is. Rendes formáját futhatja az ország: végre megint mindenki elégedetlen lehet.
Az Index elköveti azt az ízléstelenséget, hogy miközben a Nobel-díjas írónak akarna hízelegni, leírja: „Kertész Imre a kormány holokausztbohóca.” A kifejezés Kertésztől származik, de azért azt illene tudni (vagy legalább érezni), hogy a metaforikus összetett szót halálos keserűségében mondta ki, visszatekintve életére, művei fogadtatására és a körülötte lévő permanens felhajtásra. Holokausztbohócnak csak az tartja magát, aki felismerte, hogy használták és kihasználták, felhasználták és elhasználták. Nem maradt le az Index mögött a NOL.hu sem: „Kertész Imre államosítása” címmel közöltek cikket, s nem vettek róla tudomást, hogy miközben jó nagyot rúgtak a kormányba, a cipőjük Kertészt is besározta. A balliberális oldal érthetetlenül kegyetlen hozzá: rohamot kaptak a kitüntetésétől, kijelentették, hogy Kertész téved, amikor elfogadja, és nem lenne szabad hagynia, hogy ezt tegyék vele. Nem veszik észre, ami napnál világosabb: hogy Kertész ugyanazért fogadja el a magyar kormánytól a kitüntetést, amiért hazajött gyógyíttatni magát. Nem lett volna muszáj a pécsi klinikára befeküdnie, egy Nobel-díjas maradhatott volna egy berlini kórházban is, de neki Magyarországban és a pécsi orvosokban volt bizalma.
Most kellene nagylelkűnek lenni mindkét oldalon. Tisztelni az idős íróban azt, amit tisztelhetünk, és próbálni megbocsátani azt a sok kemény és igazságtalan mondatot, ami elhangzott tőle. Például akkor, amikor külföldi újságíróknak Magyarországról és a magyarokról jó szava nem volt, amikor Berlint azért helyezte magasan Budapest fölé, mert ott több opera van, vagy amikor tiltakozott a magyarsága ellen. De azt sem könnyű elfelejteni, hogy egy német mese nyomán az egész jobboldalt a „vezér” (na ki lehet az?), a hamelni furulyás által összecsődített rágcsálósereglethez volt képes hasonlítani.
De hát író. És most 85 éves. Ránk ne a bosszúállás legyen jellemző. Egy idős emberről van szó, aki életében mondott jót és rosszat, írt kiválót és felejthetőt. Hányan vannak, akik egész életükben csak felejthető mondatokat írtak le! Leginkább ők acsarognak Kertészre, mert az Orbán-kormánytól kitüntetést kap. De miért ne kapna? És miért ne jött volna haza nagybetegen? Tegyük félre vegyes emlékeinket, s lássuk meg az életműben a jelentős író által létrehozott értékeket.
Senkit se azért szeretünk, mert ilyen-olyan okoknál fogva kötelességünk őt szeretni, hanem azért, mert több benne a szeretnivaló, mint ami távolságtartásra ösztönöz. De van, amikor az is elég, ha valaki megérint bennünk egy húrt. Miért lennénk másképpen az írókkal? Nem személyükben, hanem mondataikban kell őket szeretni, ha erre egyáltalán képesek vagyunk.
Békén kellene hagyni már Kertész Imrét, hadd ülepedjen le benne az élete. Mégiscsak első Nobel-díjas írónk. Legyen most ő a fontos. Amíg köztünk van.
