Az Európai Parlament egyébként nemes intézmény, az Európai Unió legdemokratikusabb testülete, amelynek tagjait közvetlenül választják meg a tagállamok választópolgárai. Mindez sajnos azt is jelenti, hogy egyben a legirrelevánsabb intézmény is, eltörpül az állam- és kormányfőkből álló, az Európát érintő legfontosabb kérdésekről döntő és a stratégiai irányvonalat meghatározó Európai Tanács, vagy az uniós törvényeket alkotó és azok betartását felügyelő Európai Bizottság mellett. A bizottság a parlamenttel szemben egyáltalán nem demokratikus, tagjait a tagállamok kormányai jelölik, a legfontosabb pozíciókat a nagyhatalmak emberei kapják meg, a bizottság elnökét pedig végső soron Németország választja ki, francia egyetértéssel, angol belenyugvással, a többiek véleményének figyelmen kívül hagyásával.
Így néz ki Európában az a politikai játszma, amelyben az Európai Parlamentnek nem osztanak lapot. E kisebbrendűségi komplexusból adódó nagyravágyással magyarázható az a fajta fellépés, ami a parlamenti képviselőket jellemezte az elmúlt napokban a biztosjelöltek meghallgatásain. Bár a vártnál jóval higgadtabban viselkedtek, a Navracsics Tibor meghallgatásán részt vevő képviselők nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem arra, hogy jajveszékelve emlékeztessék a világot az európai közvélemény egyik legnépszerűbb témájára, a magyarországi „jogtiprásokra”. A látszólag teljesen felkészületlen baloldali, liberális és zöldpárti politikusok negyedjére, ötödjére, hatodjára is feltették az unalomig ismételt kérdéseket: mi van a sajtószabadsággal, a civilek vegzálásával, a kisebbségekkel, ilyen körülmények között hogyan bízhatnak meg Navracsics Tiborban? Egy német képviselő – a hatást fokozandó – még arra is vette a bátorságot, hogy megkérdezze, mikor lesz kötelező olvasmány Magyarországon a Mein Kampf. A brüsszeli intézményben zajló beszélgetés olyan érzést keltett, mintha a kérdésfeltevések lennének a fontosak, nem az azokra adott válaszok. Noha éppenséggel ez lett volna a
meghallgatásnak a lényege.
