A közkeletű összeesküvés-elmélet szerint az Egyesült Államok az olcsó olajjal akarja térdre kényszeríteni Moszkvát – egyes számítások szerint már a kilencvendolláros árszint is öt százalék közelébe emelné az orosz államháztartási hiányt –, de a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Legelsősorban is megváltozott a világ kitermelési térképe. A rétegrepesztéses technológia tökéletesítésével az Egyesült Államok mostanra eljutott oda, hogy biztonságosan és egyre nagyobb mennyiségben képes felszínre hozni az eddig geológiai csapdába zárt palaolajat, és így kevésbé függ a külpiacoktól. Amíg 2003-ban az Egyesült Államok naponta 7,3 millió hordó olajat bányászott, és húszmillió hordónyit fogyasztott, addig 2013-ra kitermelése tízmillió hordó fölé emelkedett, fogyasztása ugyanakkor 19 millió hordó alá süllyedt.
A palaolaj kiaknázhatósága megváltoztatta az ágazat jövőképét is. Amikor M. King Hubbert, a Shell geofizikusa 1956-ban megalkotta az olajcsúcselméletet, arra jutott, hogy az Egyesült Államok olajkitermelése nagyjából 1965 és 1970 között éri el tetőpontját, és onnan lejtmenet következik. Az elméletet hosszú időn át igazolta a valóság, az új technológia azonban itt is új helyzetet teremtett. Jelenleg mintegy hatvan százalékkal nagyobb a biztosan kitermelhető, feltárt olajkészletek nagysága, mint amennyiről 2012-ben tudtak a geológusok. Ha fennmarad az akkori fogyasztási szint, ami kétséges, ötven évre akkor is biztosan elegendő tartalékunk van. Márpedig miért drágulna, aminek bővében vagyunk?
E ponton joggal merül fel a kérdés, hogy az árkartellbe (OPEC) tömörült olajkitermelő országok miért nem használják ki a még mindig meglévő erőfölényüket a piacon. Az általánosan elfogadott szabály szerint a kitermelés egyszázalékos visszafogása tíz százalékkal növeli az árakat. Csakhogy pont a jelen helyzetben érne fel öngyilkossággal egy ilyen lépés. Mert bár igaz, hogy palaolajból sok van, de az is tény, hogy a bányászata drágább a hagyományos kőolajénál, így egy bizonyos árszint alatt nem éri meg foglalkozni vele.
Az OPEC-országok egy esetleges olajárdrágító kísérlettel azt érnék csak el, hogy még inkább érdemes legyen a nem hagyományos bányászati technikákba pénzt fektetni, ugyanakkor ha az olaj egyre olcsóbbá válik, a konvencionális módszereket használó kitermelőkben élhet a remény, hogy előbb-utóbb kifullad az észak-amerikai lendület. Túl sok idejük azonban már nincs várni, mert egyre szűkül az olló.
Tavaly ugyan még Szaúd-Arábia volt a világ legnagyobb kitermelője 13,1 százalékkal, de Oroszország után már az Egyesült Államok jött föl a harmadik helyre, 10,8 százalékos globális részesedéssel. Minél magasabb az olajár, annál inkább gyorsul ez a felzárkózás, s akkor az OPEC-országok piacalakító ereje is elenyészik. A jelen helyzet leginkább arra az akciófilmes klisére hajaz, amikor két autó robog egymással szemben. Ma még valószínűleg nagy távolságra vannak egymástól, de ez csak tovább komplikálja a mutatványt. Mert így nemcsak azon múlik majd a győzelem, melyik sofőr kapja el később a kormányt, hanem azon is, melyik kocsi bírja jobban – például üzemanyaggal – a hosszú száguldást. Mi egyelőre nyugodtan figyelhetjük a mozit, mert ellentétben például Oroszországgal, Közép-Európa gazdaságának a közgazdászok szerint jót tesz az olcsó olaj.
Hát még a magyar autósok zsebének.
