Az új, megválasztott parlament felállása azonban ennek ellenére komoly lépés az ország stabilitásához, mint ahogy a hét végén Kelet-Ukrajnában sorra kerülő voksolás is segít tisztázni a helyzetet. Ha mással nem, azzal, hogy immár legitim képviselők ülhetnek majd tárgyalóasztalhoz a polgárháborús front másik oldaláról is. Hiszen jelenleg a legfontosabb az, hogy fennmaradjon a tűzszünet, amely előfeltétele a további előrelépésnek.
A teljes rendezésig azonban hosszú még az út. Valószínű, hogy egyértelműbb helyzetet teremtett volna Petro Porosenko Blokkjának átütő győzelme, az ukránok azonban az utóbbi négy év tapasztalata alapján nem akarták egy kézbe adni a hatalmat. Ahogy mondani szokták, a fékek és ellensúlyok rendszerének erősítése felé léptek, amely demokratikus ösztönökről árulkodik még akkor is, ha a válság megoldását alapvetően nehezíti.
Mégpedig azért, mert valójában nem szélesíti a mozgásterét a rendszer leginkább kompromisszumokra kész elemének, az elnöknek. Porosenko így kénytelen lesz folyamatosan engedni a radában túlnyomó többségben lévő háborús pártnak, amely a harcok kiújulását is hozhatja. Valójában nem lehet meglepődni ezen az eredményen, hiszen Ukrajna jelenlegi általános hangulata mást aligha produkálhatott. Mindez érthető is, ám lassan mindenkinek meg kell értenie, hogy ez a túlságosan is feltüzelt lelki állapot a katasztrofális gazdasági helyzetet figyelembe véve végső soron a nemzeti szuverenitás gyengülése felé löki az országot.
Ukrajna most örül és lelkesedik, mert győztek a nyugati integrációt képviselő erők, s lázas állapotában nem nagyon törődik azzal, hogy Arszenyij Jacenyukot vagy éppen Petro Porosenkót a rada képviselőinek nagy részével együtt láthatta már a hatalomban, ahol nem tettek igazán sokat Ukrajna felvirágoztatásáért. A melléjük bekerültek pedig a Majdan erkölcsi igazságával együtt is inkább a fegyverforgatáshoz, mint az ország irányításához értenek. Adja isten Ukrajnának, hogy ezúttal túllépjen saját árnyékán, ám valljuk meg, erre ma kevés az esély.
A régi-új uraknak mindenekelőtt azt kellene bizonyítaniuk, hogy nem csak a jelszavakban demokraták, s az európai értékek előtt tényleg nyitottak. Önmérsékletet tanúsítva így ezután nem szívlapáttal, legfeljebb kiskanállal mernék saját kasszájukba a pénzt, a politikai vitákat nem fegyverrel és betiltással rendeznék, s az erő tomboló kultuszát képesek csillapítani. Lassan le kell tenni a fegyvert, hiszen öngyilkos út az, ha az ellenállás a háborút követően még egy évtizedig tart, mint egykor a banderistáknál.
Nem lesz egyszerű, ez a fájdalmas lépés azonban elkerülhetetlen. Nem lehet ugyanis mindent örökké a külső fenyegetettséggel eltakarni, így az európai választás azt is jelenti, hogy a gáztartozást ki kell fizetni, s arra sem lehet a végsőkig számítani, hogy Európa majd jobb híján megteszi ezt helyettük. Előbb-utóbb a nacionalizmus leple alól kibuknak a már most égető szociális gondok is, amelyek a többi, egyik napról a másikra megoldhatatlan problémával együtt ismét a Majdanra hajthatják az embereket. Hallgassunk Hérakleitoszra, kétszer sem, de háromszor aztán végképp nem lehet ugyanabba a folyóba lépni.
