A háború utáni Németország történetében két napról tudja minden német pontosan, hol tartózkodott akkor: az egyik a berlini fal leomlása, a másik a válogatott meglepetésszerű győzelme a világbajnokság 1954. július 4-i döntőjében – állítja Sönke Wortmann, A berni csoda című film rendezője. Ha így van, a németekre a vesztes világháborút követő fél évszázadban legalább két kollektív – akinek nem sérti a fülét, össznemzeti – csoda is ráköszöntött, és mindkettő be is teljesedett, ellentétben más nációkkal. Talán mert szerencsésebbek voltak, talán mert nemcsak várták a maguk csodáit, hanem elébe mentek azoknak, hittel, önbizalommal, irigylésre méltó közösségtudattal, összetartással. Csak így lehetett 1954-ben 0:2-ről fordítva 3:2-re legyőzni az amúgy verhetetlen magyar aranycsapatot, és csak így lehetett megkezdeni éppen huszonöt esztendeje, 1989. november 9-én a berlini fal és a két világháborút lezáró úgynevezett békerendszer lebontását.
1989 júliusában tíz napon át magam is ingáztam Kelet- és Nyugat-Berlin között, láttam az Unter den Linden végén álló kávézóban a világ egyetlen kerthelyiségét, amelyben minden szék egy irányba, a Brandenburgi kapu, azaz a nyugat felé néz, érzékeltem a Friedrichstrasse S-Bahn állomásnál és határátkelőnél az irigykedő NDK-s tekinteteket, hallottam az Alexander Platz mögötti kocsmában az öreg szakit, aki kissé kapatosan azt mondta, ha tudná, hogy csak az egyik karját veszíti, átszökne az NSZK-ba. Sörgőzös hőzöngésnek gondoltam, míg később el nem látogattam a Checkpoint Charlie Múzeumba, ahol azokat az eszközöket állították ki, amelyekkel a röghöz kötöttek megpróbáltak átmászni, átevezni, átkúszni, átrepülni az ígéret földjére; Verne fantáziája szánalmasan szegény volt az övékéhez képest.
A fal 1961-es megépítése óta 125-en lelték halálukat „dezertálás” közben, mert mindent kockára tettek, hisz ők is azt tartották, amit Erich Honecker, az NDK államtanácsának elnöke mondott még 1989 januárjában is: ha szükségesnek látják, a fal ötven, de akár száz év múlva is állni fog. Aztán már novemberben ledőlt, mert bátor kezek bontani kezdték, és mert egy még bátrabb keletnémet tiszt sortűz helyett a sorompó felnyitására adott utasítást.
Így magam sem nagyon hittem, de 1990. július 21-én ott szorongtam, szinte fulladoztam több százezer ember eufóriájában, a Potsdamer Platzon, és hallgattam Roger Waters Fal-koncertjét, miután átsétáltam az újra és örökre megnyitott Brandenburgi kapun. A berlini és a német csoda, az újraegyesítés az idősebbek számára még hosszú esztendőkön át szinte felfoghatatlan maradt – a keleti nyugdíjasoknak a közelmúltig kaland volt átruccanni a város vagy az ország másik szegletébe –, a fiatalok azonban természetesen rögvest adottságként értékelték. Amikor 1992 márciusában, Rostockban egy magyar–francia kézilabdameccsen a mellettem szurkoló, 8-9 éves kis srácot megkérdeztem, miért a franciáknak drukkol, magától értetődően, egy szóval válaszolt (ami a magyarban két szó): Nachbarland. Azaz szomszédos ország. – Tudod, hogyan lettek nektek, keleti németeknek szomszédaitok a franciák? – firtattam volna még, de nem is értette, mit akarok.
E történetekből több rész- és általános igazság, következtetés is leszűrhető. Például az, hogy a változást, ami a beleszületetteknek magától értetődő, felnőtt fejjel nagyjából egy emberöltő alatt dolgozzuk fel. (Lám, ennyi telt el a mi rendszerváltásunk óta is, ezt kellene felfogniuk a hazai exkommunistáknak: ami elmúlt, nem 1990-ben múlt el végleg, hanem mostanság, amikor az agyakból is kilúgozódott.) Vagy az, hogy falat bontani csak úgy érdemes, ha annak mindkét oldalról nekiesnek, ha a bezártak tudják, érzik, hogy odaát várják őket, szükség van rájuk. Tízéves magyar emlékeket előhívva mondhatnám, ha viszontszeret az anyaország, ami németül egyébként egyedi módon Vaterland, azaz „apaország”.
További tapasztalat, hogy a győzelem alapfeltétele a pillanat, a talán soha vissza nem térő esély felismerése és kihasználása. Ahogyan a német futballválogatott is valószínűleg csak százból egyszer lett volna képes legyőzni a mi aranycsapatunkat, de az az egy alkalom éppen a világbajnoki döntő napjára esett, úgy az is biztosra vehető, hogy 1989 helyett 1988-ban sorompó helyett még tüzet nyitnak Kelet-Berlinben. Aki szinkronban van a történelemmel, az bármit elérhet. Aki nem, az legfeljebb tragikus hőssé magasztosulhat. (Mi, magyarok ennek is éppen évfordulóját üljük.) A berlini fal után szinte az egész közép- és kelet-európai régiós tákolmány összeomlott, Németország újraegyesült, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia elemeire esett, de a Párizs környéki békerendszer legnagyobb vesztese és nyertese, Magyarország és Románia változatlanul megőrizte határait. Ez a mi esetünkben persze nem különösebb érdem, ahogyan azt egy szerb fanatikus egyszer fitymálva a fejemhez vágta: „Fegyverrel vagy fegyver nélkül, de minden nemzetiségünk leszakadt rólunk, csak ti, magyarok maradtatok.”
Hogy így volt-e szükségszerű, arról felesleges vitát nyitni. Hisz éppen a berlini fal leomlásával kezdődött az a negyed évszázad, amely arra inti a mai embert: a jelen is mindig része a történelemnek – hiába hiszi az ellenkezőjét, azt, hogy a történelem lezárult –, mert száz vagy ezer év múlva pontosan úgy a múlt szelete lesz, mint most 1914 vagy 1014, és ha elfogadjuk, hogy számtalan előre nem látható, előre nem is hihető esemény alakította sorsunkat, semmi okunk azt feltételezni, hogy ez ezután másként lesz.
Úgyhogy érdemes folyamatosan mérlegelni: mely falakat és mikor kellene lebontani, és melyeket őrizni, erősíteni és építeni, az örökkévalóságig.
