A megszentelt idő

Tudunk-e még várakozni? Számítógépünknél sávszélességet váltunk, ha lassú. Mit is jelent az, hogy lassú?

Türelmetlenné tesznek a világban zajló események, többet akarunk tudni róluk. Újságokat falunk, mohón töltekezünk friss hírekkel, kíváncsisággal helyettesítjük az elmélyülést. De tudunk-e várakozni? Megvesszük az adventi koszorút, gyönyörűséges lila és rózsaszín gyertyákkal, ám ha előttünk terjedelmes sor áll, csúf gondolatoknak esünk áldozatul. Minek is toporgunk ebben az üzletben, ráértünk volna holnap reggel is megvenni, akkor biztos hamarabb sorra kerülünk. Tudunk-e várni egy embert úgy, hogy nem szomorodunk el, ha késik, és nem telefonálunk rá idegesen, hol az ördögben vesztegel? Tudjuk-e várni úgy, hogy a várakozás idejét nagyszerű alkalomnak fogjuk fel, hogy gondolkodhassunk a lényén, átéltük-e valaha is azt, hogy jöjjön csak minél később, legyen még nagyobb az öröm, ha meglátjuk az ajtóban? Tudunk-e várni az örömre, ha ellep minket a szomorúság, vagy a dolgok kiábrándító ismétlődése miatti szkepszis? Tudunk-e várni vendéget, aki repülővel érkezik, vagy csak a gépet lessük, miért is késik, hiszen nem tudunk várni, nincs időnk.

A görögök két szót is használtak az időre, vagyis kétféle időfogalmat ismertek. Egyiket kairosznak nevezték, a másikat kronosznak. A kronosz a megállíthatatlan időfolyamot jelöli. Úgy is lehetne mondani: az idő, amely nem vesz rólunk tudomást. „Hajt az idő, nem vár” – Arany János itt a kronoszról írt. A kairosz a minőséget jelentő idő, költőibben: a nem múló pillanat. Valójában az időfolyamból kiemelkedő idősziget. A kairosz a megállított idő, szeretéseink, ráismeréseink, rájövéseink, életünk sorsfordulóinak ideje. Amikor elfelejtjük a múló időt. Egy kedves lény társaságában, egy munkában, amely legjobb szellemi energiáinkat mozgósította, és ezért belefeledkeztünk. – Már ennyi idő van? – kérdezzük ilyenkor, és mivel nem olyan kifinomult és lényegre törő a gondolkodásunk, mint a régi görögöké, s csak egyetlen szavunk van az időre, azt mondjuk, hogy gyorsan telt, pedig nem az idő telt gyorsan, hanem nekünk sikerült megtölteni olyan tartalmakkal, amelyek a szürke időfolyamból kiemelik.

Néhány éve történt, hogy egy asszony, otthonából elmenet még egyszer meggyújtotta az ajtófára függesztett adventi koszorút. Mire hazaért, leégett a háza. Életre szóló lecke lehetett neki, hogy soha ne cserélje össze a különböző időket, kronoszt és kairoszt. Ha gyertyát gyújtasz, maradj a közelében. Nézd a láng falon imbolygó árnyékát, melegedj a fényénél. Ne azért ne hagyd ott az adventi koszorú égő gyertyáit, mert veszélyesek. Azért ne hagyd ott, mert a gyertyagyújtás – talán az áramkimaradást leszámítva – többnyire maga is megszentelt mozdulat.

Advent négy vasárnapja: fékek a rohanásban. Ilyenkor meg kell állni a kronoszidő zavaros, erős sodrú folyamában, és kikapaszkodni a kairoszidő szigetére. Tanulj meg várakozni akkora türelemmel, mint a kezüket elmélyülten a hasukban növekvő életre tevő asszonyok. Ahogy ők az ezer titkot rejtő megszületendő gyermekükre gondolnak, úgy készülj fel lélekben Krisztus születésére. Felejtsd el a kronoszidőben taposók télfaötleteit. Add magad oda a várakozásnak, adj alkalmat a jelennek, hogy múltad és jövőd összeölelkezhessen benne.

Éld át az időből kiragadható pillanatokat. Nincs belőlük sok.