Az ellopott forradalom

Egy év múltán már egyértelmű, hogy a történtek legnagyobb vesztesei maguk az ukránok.

A helyzet sok tekintetben emlékeztetett a 2004-es úgynevezett narancsos forradalomra, a Twitter és a Facebook segítségével zajló gyors önszerveződés ugyanakkor az „arab tavaszt” idézte. A vilniusi csúcs előtt egy héttel hozott döntéssel sokan becsapva érezték magukat. Az európai integráció felvillantása ugyanis az ő elképzeléseikben a jólétet, a szabad utazást és mindenekelőtt a korrupció visszaszorítását jelentette. Ezeket az álmokat rombolta le a hatalom azzal, hogy az ország csődközeli helyzetét látva az általa is évek óta szorgalmazott integráció helyett a Kreml által felajánlott 15 milliárd dollárt választotta. A társulást ugyan csak elhalasztotta, de ki figyelt akkor ilyen részletekre! Viktor Janukovics eközben éppen nyugodtan tárgyalt Ausztriában, nem gondolva arra, hogy a meghirdetett Euromajdan a tél végére a megbuktatásába torkollik. Az igazsághoz tartozik, hogy ebben maguk a tüntetők sem bíztak. Arra még kevésbé gondoltak, hogy ez a tiltakozás az ország szétesésétől polgárháborúba süllyedésén át Európának a hidegháború szélére sodródásáig történelmi események sorát indítja el.

Az álmaikat veszni látszó tiltakozókat valós problémák és szép eszmék terelték a Majdanra. Őket nem érdekelte, hogy a társulási szerződés önmagában még nem jelent európai perspektívát, a gyenge ukrán gazdaság pedig rövid távon csak megszenvedi, hogy a szabad kereskedelem kilátástalan versenyhelyzetbe hozza. Azt sem láthatták, hogy pillanatokon belül azoknak az oligarcháknak az eszközeivé válnak, akik így próbálják rákényszeríteni a mohóvá vált, mindent egy kézben összpontosító elnököt a hatalom és a vagyon megosztására.

Arra sem nagyon számítottak, hogy e lázadásra rövidesen ráül az addig marginális ellenzék, kihasználják a balhéra éhes szélsőségesek, végül irányításuk alá vonják a közben Ukrajna körül kibontakozó geopolitikai összecsapás szereplői.

Egy év múltán már egyértelmű, hogy a történtek legnagyobb vesztesei maguk az ukránok. Azok, akik jóhiszeműen és dühösen csak az elégedetlenségüket akarták valahogy kifejezni. Még jó két hónap múltán is azt hihették, hogy forradalmat csinálnak, pedig akkor már végképp nem róluk szólt a Majdan. Rá egy hónapra pedig lángokban állt az ország. Mára többen haltak meg, mint ahányan egy éve kint voltak a Függetlenség terén. Az otthonukat elhagyni kényszerülők száma jóval túl van a millión, a hrivnya elértéktelenedik, Ukrajna a gazdasági és pénzügyi csőd szélén egyensúlyoz, s még a szabad kereskedelmi megállapodás érvénybe léptetését is elhalasztották egy évvel. Eközben az oligarchák újraosztották a szerepeket, a korábban leszerepelt politikusok visszatértek a hatalom csúcsaira, kiegészülve a képviselői mandátumot vérben és vad jelszavakat harsogva megszolgálókkal.

Azt hinné az ember, hogy ennyi szenvedés után az ukránoknak már aligha van kedvük ünnepelni. Ehelyett ismét tele a Majdan, a tömeg élteti a régi-új elitet, valamint a „nagy testvér” képviseletében a babérokat learatni érkezett Joe Bident, s már a NATO-tagságról álmodozva rohan tovább a szakadékba. Eszébe sem jut, hogy ez az álom az eddigieknél is véresebb. A szónokok a szláv testvért démonizálva a függetlenség visszaszerzéséről beszélnek, arról mélyen hallgatva, hogy az ország három lehetőség, a szétesés, a katonai diktatúra és a külső protekturátus közül választhat. Samuel Huntington eközben az égi magasságokból elégedetten konstatálja, hogy mindezt ő már jó előre megmondta.