Nincs már Mao-öltöny, a világ legnagyobb számban eladott járműve pedig ráncfelvarráson esett át, és retrobicikliként árusítják világszerte igencsak borsos áron, rajta büszkén virít a felirat: Made in China. Közel van ma már a Távol-Kelet, túlságosan is közel. Az út azonban szövevényes, s az a nagy kérdés, vajon merre vezet, s ki jelöli ki a sávokat. Pekingben kincstári mosolyokat láthatunk a híres családi fotón, nemzeti gúnyában, pedig a kínai csúcstalálkozón az Európán kívüli világ vezetői erőfelmérőt tartanak. A tét pontosan az, hogy milyen keretek között fogják felépíteni a virtuális kerékpársztrádát, amely kínai gyámkodással Amerikát, Oroszországot s a távol-keleti feltörekvő piacokat is magába foglalja, vagy az amerikai módszert választják, amely főként a stratégiai partnerekkel való kereskedelmet segíti elő, de se Kína, se Oroszország nem részesül áldásaiban.
Se Hszi Csin-ping, se Obama nem fog azzal előállni, hogy az ő szabad kereskedelmi megállapodás-rendszerük az egyedül üdvözítő, hiszen a politika és a diplomácia nem az erősek játéka, hanem a ravaszoké. Kína és Amerika egymást erősítve fut előre, szükségük van a másik jelentette támaszra, s a rivalizálásra is. Érdekellentét van hosszú távon, de egyelőre még nincs, Obama nem hazudott, amikor azt mondta, hazája üdvözli a stabil, békés és fejlődő Kína felemelkedését. A nagy játékosok egymás között felosztják a piacokat, s az ilyen tárgyalásokon, valamint a háttérben folyó sok ezer egyeztetésen derül ki, hogy meddig lehet nyújtózkodni.
Az érvek között ott vannak persze a tengeralattjárók, a repülőgép-hordozók, a rakéták, az itt-ott állomásozó csapatok, de nem fenyegetően, csak úgy talonban, s néha kivonulnak a tengerekre, a másik orra elé gyakorlatozni. Akárhogy is nézzük, korszerűtlen a hatalmi felállás a Távol-Keleten, ennek átalakulása pedig napjainkban megy végbe, mégpedig a mi kárunkra. A történelmi hagyományokból megélni nem lehet, Európa pedig nagyjából ezt teszi, emlékezik a régi időkre, s küzd a korszellemmel. A jövő ott dübörög Keleten, Kínában, Japánban, Koreában, Indiában. A brit gyökerű kereskedőállamokban, Szingapúrban és Hongkongban, a francia Indokínában, a spanyol Fülöp-szigeteken.
Mi, az öreg kontinens rendkívüli múlttal, zavaros ideológiájú jelennel pedig kiszorulunk a nagy pezsgésből, mert nem azzal foglalkozunk, amivel kellene. A makrogazdasági mutatókkal nem lakik jól senki, márpedig a szóban forgó országokban épp különböző százalékokkal kellene boldog életet varázsolni a sárkunyhók helyébe, így nyilvánvaló, nem arról van szó, hogy mi rosszul csináljuk, ők meg jól. Irgalmatlan távolság van az átlag malajziai és az átlag szlovén életszínvonala között, ahogy a munkakultúra és a lehetőségek is összehasonlíthatatlanok. A figyelmeztető jel inkább a lendületkülönbség. Pontosabban az, hogy Európában kihalt a lelkesedés, öregek vagyunk és rosszkedvűek, ezernyi nyavalyával küzdünk, a messzi Ázsiában pedig csak úgy repül az a galamb, alig tudjuk követni a szemünkkel. No persze az is kérdés, hogy a sarkon túl mi történik vele. Mert hosszú távon még senki se próbálhatta ki, hogy ez a szárnyalás meddig tart.
