Ugyanaz a harc

Néhány dolgot újra kell gondolnunk az elmúlt hónapok váratlan eseményeivel kapcsolatban.

A már lapunkban is idézett kutatás szerint a kormányellenes megmozdulások törzsközönségének nyolcvan százaléka tavasszal a baloldali összefogás pártjaira vagy az LMP-re szavazott. A feltételezettnél tehát kevesebb olyan ember vonult az utcára, aki korábban távol tartotta magát a szavazástól, kiábrándult fideszest pedig csak nagyítóval lehet felfedezni a tömegben.

Ha mindez igaz, akkor hiába tűnt fel néhány új arc a szónokok között, szó sincs arról, hogy egy új korosztály, valamilyen friss, civil erő özönlötte volna el a magyar politika színpadát. Innen nézve még Gyurcsány Ferencék ágálása is jogosnak látszik: ugyan miért kellene álszent módon arra kényszeríteni egy tiltakozót, hogy elfedje hovatartozását, pártszimpátiáját? Miért akarja másnak láttatni magát egy közösség, mit ami valójában? Dühös, a sorozatos vereségektől frusztrált emberek csoportja, amelyik évek óta próbálja megszervezni magát köztereken és közösségi fórumokon, minden követ megmozgat a kormány elmozdítása érdekében, miközben okkal elégedetlen a politikai érdekképviseletét ellátni hivatott parlamenti ellenzékkel.

A kutatási adatokból felsejlő valóság azonban csak akkor teljes, ha felidézzük: az őszi tüntetéseket valóban valamiféle új jelenségként élte meg a politizáló közvélemény jó része. Október 12., a Fidesz által menetrend szerint megnyert utolsó idei választás, a hatalmi viszonyok jó időre történt elrendezése után új fejezet nyílt a magyar politikában, amelyben a reménytelen, gyenge baloldali, liberális ellenzék átmeneti „vezetőt” (André Goodfriend) és kiváló, mozgósító erejű témát (korrupció) kapott kívülről. Ennek ellenszerét keresi a kormány, miközben ki nem kényszerített hibák sokaságával maga is fűti a tiltakozásokat, és a bizonytalanok táborába hajtja sok-sok korábbi szavazóját.

Kövér László kipróbált politikai veteránként érzett rá az amerikai szándékra: a szuperhatalom célja az SZDSZ eltűnésével megsemmisült ötödik hadoszlopának újjászervezése, ezért is ápol különleges kapcsolatot az amerikai ügyvivő a volt szabad demokraták egyik gyűjtőhelyévé vált Gyurcsány-párttal, s ezért is van mégis annyi ismerős arc a tüntetéseken. 1989-ben a kérlelhetetlen, radikális antikommunizmus biztosította a felhajtóerőt a szabad demokraták számára, ha úgy tetszik, az volt a fedősztori; ma a korrupcióellenes küzdelem tölti be ezt a szerepet.
A kormányerők jelentős veszteségeket szenvedtek el az utóbbi két-három hónapban, de jelenleg komolytalan politikai fordulatot, a 2006. őszihez hasonló bizalomvesztést emlegetni.

A választani tudók körében még mindig biztosan vezet a Fidesz–KDNP, a pártoktól távolságot tartó, volt kormánypártiakkal kiegészült roppant tömeg pedig alternatíva híján nem mozdult el senki felé. Ezzel is magyarázható, hogy a Századvég szerint a választók nagy többsége a kormány négyéves ciklusának kitöltését várja. Vagyis az utcára változó létszámban ki-kivonuló kormányellenes sokaság vágyaival, indulataival, szimpátiáival része a magyar népnek, de messze nem azonos azzal.

Hiába pereg le a választások éve, jövőre sem várható a politikai szembenállás enyhülése. Se kormánybuktatás, se konszolidáció – ez a legvalószínűbb forgatókönyv.